Akár az évszázad szemfényvesztésének is nevezhetnénk, hogy az elitellenesség farvizén egy olyan milliárdos foglalja el a trónt az egyik leghatalmasabb demokráciában, akinek láthatóan alig akad olyan vezetői képessége vagy érdeme, amely erre önmagában feljogosítaná. De hát feltalálták a populizmus nevű csodaszert, amely képes úgy meghekkelni a rendszert, hogy minden a lehető legtörvényszerűbbnek tűnjön, miközben a végeredmény hajmeresztő. A világ Trump második eljövetelével szemernyivel sem lesz biztonságosabb és kiszámíthatóbb, épp ellenkezőleg. Főként, hogy lassan a fél világ találgatja, hogy viccelt, komolyan gondolta, vagy valamilyen zseniális taktika húzódik amögött, hogy meg akarja szerezni Kanadát, Grönlandot és a Panama-csatornát. Lassan Putyin tűnik szerényebbnek…
Ám ahelyett, hogy bosszankodnánk, vagy ami még rosszabb, csuklóból lehülyéznénk több millió szavazót, akik Trumpban látják Amerika megmentőjét, érdemes a megértésre törekedni, mert a végén kiderülhet, hogy az okok között, amelyek ezt a folyamatot elindították, a mi mentalitásunk is ott lehet. Két remek könyv is segíthet a közös töprengésben (bár semmi kétségem, hogy nemsokára könyvtárnyi irodalma lesz a trumpizmus kérdéskörének). Michael J. Sandel a Harvard Egyetemen tanít politika filozófiát, és Az érdem zsarnoksága című gondolatfutamában a napnál is világosabban fejti ki az álláspontját. Az, hogy az elit évek óta jóval előnyösebb helyzetből indul (és ekkor még finoman fogalmaztam) a tekintetben, hogy újratermelje önmagát (értsd: a gyerekeinek a legjobb oktatást biztosítsa, akár még illegális eszközök bevetése árán is), éles és áthidalhatatlan szakadékot mélyített a „nyertesek” és „vesztesek” közé. Ráadásul azok, akik hozzáférnek az egyetemi oktatáshoz (azon belül is a legjobb intézményekbe járnak), meg vannak győződve arról, hogy az érdemeik révén érték ezt el, mint ahogy az sem véletlen, hogy a kint rekedőket miért nem vették fel: mert kevésbé szorgalmasak és még kevésbé okosak. Sandel rámutat, hogy ez a gondolat több sebből vérzik, ám arra nagyon is alkalmas, hogy a társadalmi felemelkedés lehetőségéből kizárt csoportokban hogyan fordul át ez megalázottságba, dühbe és végül mindent felforgató vágyba. Ugyanígy a mítoszok rendjébe tartozik a demokraták mantrája is: az oktatás demokratizálása eltünteti az egyenlőtlenségeket.
A másik, szintén megrázó munkában (Szolgaságra születtünk) a Pulitzer-díjas Isabel Wilkerson mutatja be, hogy a láthatatlan kasztrendszer hogyan hálózta be Amerika mindennapjait. Ha lehet, ez a könyv még kijózanítóbban beszél az amerikai álom végéről, arról, hogyan tűntek el a társadalmi mobilitás lehetőségei, hogyan dugultak el a felemelkedés mind hétköznapi, mind álomszerű csatornái. Hogyan lett az egyenlőtlenség egyre igazságtalanabb. És igen, hogyan lehet az ebből fakadó keserűségre elitellenes politikát építeni, amelyet a szélsőjobb vagy más pártok rendre ki tudnak használni. Európában, vagy akár nálunk is. Trump és politikai klónjai sajnos a mi Frankensteinjeink. Bánjunk is így velük.