A populizmus elterjedését megelőző történelmi korszakban, tulajdonképpen egészen a közelmúltig általános volt az a vélekedés, miszerint az elszigetelt nemzetállamokon alapuló vesztfáliai békerendszernek vége. A nemzetek tömbökbe, szövetségi rendszerekbe történő tagolódását úgyszólván mindenki szükségszerűnek tartotta.
Ez a tömbösödés általában egy adott értékrend választásán alapult: így tömörültek a demokratikus nemzetek az észak-atlanti szövetségbe, illetve az Európai Unióba, míg az autokráciák a Varsói Szerződés megszűnte után egymással igyekeztek szövetségre lépni. Senki sem tagadta ennek a folyamatnak a hasznát, hiszen eredményeképpen korábbi „örök ellenségek” váltak barátokká; gondoljunk például a német-francia viszony örvendetes megjavulására a második világháborút követő évtizedekben! Másrészt valamely szövetségi rendszer részeként egy-egy aprócska nemzetállam érdekérvényesítő képessége is szignifikánsan megnőtt glóbuszunkon.
Amikor Donald Trump bejelenti igényét szuverén nemzetállamok, jelesül Dánia és Panama területeire, sőt, katonai erő alkalmazását helyezi kilátásba az érintett országok ellen, szemlátomást visszaforgatná az idő kerekét. Egy hagymázas, rossz emlékű nemzeti önzés jegyében mindenekelőtt sutba dobja a Roosevelt és Churchill által 1941-ben kiadott Atlanti Chartát, mely dokumentum tiltja az államok határainak erőszakos megváltoztatását.
Trump ugyanakkor egy szintre helyezi magát Vlagyimir Putyinnal, aki éppen Ukrajna annexiójának megkísérlése miatt szigetelődött el három esztendeje. Az orosz despota a nemzetközi jog szabályainak felrúgásával köztudomásúlag veszélyes precedenst teremtett; arra azonban nem számítottunk, hogy magatartása éppen Washingtonban talál majd követőkre. És komolyan tarthatunk attól, hogy a régi-új amerikai államfő a NATO mellőzésével inkább ideológiai rokonait tekinti majd természetes szövetségeseinek, akik hozzá hasonlóan agresszív és expanzív külpolitikát képviselnek. Ezért nem kecsegtet Trump elnöksége semmi jóval Kijev vagy Tajpej számára.
A populista őrület átmeneti elterjedése persze nem eredményez új világrendet, csupán egy már meghaladottat próbál jogaiba visszahelyezni. Mert a szélsőjobbos politikai szélhámosok szellemi innovációs képessége korlátozott.
És a populisták bázisát adó kékgallérosok közül is egyre többen ismerik fel világszerte, hogy az emberiség átélt már ilyen helyzetet a múlt század harmincas éveiben. Ők azok, akik a szabadsággal járó felelősségtől megrettenve visszavágytak a régi rabságba; hatalomra segítették hát Orbánt, Trumpot, Kicklt és társaikat. A világégés közelsége azonban könnyen ráébresztheti a múltba révedőket arra, hogy a visszaút a pokolba visz. A nemzetállamokon alapuló vesztfáliai békerendszer mindössze addig fenyeget bennünket visszatéréssel, amíg le nem csendesedik a tömegek lázadása.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
