- „A brutalista tényleg az eddigi legnehezebb vállalás volt”

A tengerentúli sajtó attól hangos, hogy Brady Corbettel közösen berobbantak Hollywoodban. Arról kevés szó esik, hogyan lett ön forgatókönyvíró és rendező.

Gyerekszínészként kezdtem a pályafutásomat, nem mellékesen Brady is – ez közös bennünk. Nyolcéves koromban kezdtem el dolgozni a norvég állami csatornánál. Sokat tévéztem. Azért kezdtem el, mert forgatásokon akartam lenni, lenyűgözött a filmkészítés folyamata. A színészkedés egy nagyszerű módja volt a tanulásnak, hiszen a legjobb szakembereket direktben tudtam kérdezni. Mindemellett táncos voltam egész gyerekkoromban és tinédzserkoromban, profi képzést is ebben a műfajban kaptam. Soha nem jártam filmes iskolába, soha nem tanultam a filmkészítést más módon, csak gyakorlatban. A húszas éveim elején kezdett elegem lenni a kamera előtt való szereplésből, és azon gondolkodtam, talán valami teljesen mással kellene foglalkoznom. Aztán rájöttem, nincs máshoz tehetségem, egész életemet a mozgóképekkel töltöttem, csak épp a kamera rossz oldalán álltam. Egy perccel azután, hogy ezt megfogalmaztam magamnak, elkezdtem rövidfilmeket és klipeket készíteni. Kapcsolatban álltam a brooklyni zenei szcénával, rengeteg amerikai és európai zenekarral dolgoztam. Egy évet adtam magamnak, hogy erre koncentráljak, mert már sok tapasztalatom volt az írásban. Az egész családom írókból áll, anyám író, a nővérem is író, könyveket írtak és doktoráltak. Nem szeretik a „buta” filmeket, mint én. Engem meg az érdekelt, hogyan kell képekben beszélni.

Aztán elkészítette az egészestésrendezői debütjét, a The Sleepwalkert, ami a 2014-es Sundance-en mutatkozott be, és Bradyvel közösen írta.

Magam gyűjtöttem össze a pénzt a filmhez. Fáradhatatlanul készültem, az egész film a fejemben volt, mielőtt leforgattam volna. Mindent precízen megterveztem, hogyan kell kivitelezni, mert elég szoros volt az időbeosztás, tizenkilenc nap alatt forgattam le a filmet Bradyvel – ez volt az első közös projekt. Egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak, és elkezdtünk beszélgetni. Annyi közös ötletünk volt a filmkészítésről, hogy elkezdtünk együtt írni a The Sleepwalker forgatókönyvét. És ettől a ponttól kezdve elválaszthatatlanak vagyunk alkotóként és élettársként egyaránt. Miközben elkészült a The Sleepwalker, megírtuk a The Childhood of a Leader forgatókönyvét, mely Brady rendezői debütje lett. A The Sleepwaker esetében a norvég pénzt kombináltam amerikai magántőkével, európai-amerikai koprodukciónak számított, ami akkoriban még nem volt túl gyakori. Nehéz volt a kettőt kombinálni, de sikerült. A Childhoodot is csak így tudtuk tető alá hozni. Ekkor a produkciós tervezőnk hozott minket Magyarországra, ami áldás volt mindkettőnk számára. Most már egy évtizedet töltöttünk itt, mintha a második otthonunk lenne.

A Sundance a függetlenek számára a legjobb platform a világon. Milyen volt ott kezdeni?

Nagyon ambivalens, mert akkor már terhes voltam a Bradyvel közös gyermekünkkel, de nem tudtam erről. Promotáltam a filmet, adtam egymás után az interjúkat és azt hittem, a magasság vagy a levegő miatt érzem furcsán magam. A premier elképesztő volt, több mint kétezer ember előtt kellett színpadra állnom. Tudja, amikor úgy érzi az ember, hogy kínkeservesen létrehozott valami apróságot és ott találja magát a művével egy szentélyben, akkor csak az jut az eszébe: Atyaúristen, mit keresek itt?! Hihetetlen kezdés volt.

De akkor, ha jól értem, egy évtizede Magyarország az élete, életük része.

Igen, a The Childhood of a Leader volt az a film, ami miatt jöttünk: itt lehetett megfizethető áron, ám profin megteremteni a korabeli Franciaországot. Már ezt a művet is analóg celluloid film nyersanyagra forgattuk és a világon nagyon sok helyen ezzel már nem nagyon tudnak mit kezdeni, Magyarországon azonban van kettő filmlabor, amely elő tudja hívni a klasszikus filmet. Nem beszélve a profi és lelkes stábtagokról, akik segítettek minket. És természetesen megismertük az egyik legfontosabb alkotótársunkat, Jancsó Dávidot. Édesapja, Jancsó Miklós filmjeiért mindig is rajongtam, Bradyre Tarr Béla volt nagy hatással – mindig is az életünk része volt a magyar filmkultúra és történelem. Aztán az Eljövendő világot Romániában forgattam, mert ott találtuk meg a megfelelő természeti adottságokat, de Bradyvel visszatértünk A brutalistával és a következő rendezésemmel, az Ann Lee-vel. Szóval, mint páros, eddig három filmet forgattunk Magyarországon, az utolsó kettőt a Protonnal, Petrányi Viktória producerrel. Van abban valami felemelő, hogy tíz éve nagyrészt ugyanazzal a magyar stábbal dolgozunk. Amerikában nagyon drága és elképesztően nehéz egy független filmesnek dolgoznia, így nagyon jó, hogy van egy olyan csodálatos hely a világon, mint Magyarország. Sokan tréfálkoznak velünk, hogy mikor veszünk már itt egy lakást és hívjuk otthonnak. Lehet, hogy ez végül valósággá válik?

Végül is, ráírhatja a névjegyére, hogy norvég nemzetiségű, Magyarországon élő, amerikai filmeket készítő rendező, nem?

De! A lányunk idén nyáron magyar nyári táborban volt. Nagyon jól érezte magát. Élete nagy részét Magyarországon töltötte. Csak az a szörnyű, hogy magyarul jobban kellene tudnom, de a nyelvük olyan nehéz. Nagyon messze van a norvégtól.

Ez aztán biztos. Ugyanakkor A brutalista jelentős részében magyar nyelvű, és hát egy magyar zsidó emigráns házaspár története.

Ez eléggé hamar eldőlt, hiszen mindkettőnket lenyűgöznek Breuer Marcell és Moholy-Nagy László életműve, és számos egyéb kelet-európai zsidó építész alkotásait is csodáljuk. Számunkra már a legelején magától értetődő volt, hogy magyar lesz a fő karakter, akit épp a részben magyar származású Adrien Brody alakít, akinek a családja az ön hazájából vándorolt ki az Egyesült Államokba. Szóval ez nem udvariasság a részünkről, csak következetesség.

Ha már a magyar nyelv nehézségei is szóba kerültek, árulja el, mit tettek Felicity Jones-szal, aki jobban beszél magyarul, mint Adrien Brody?

Így gondolja? Ezt elmondom Felicitynek! Nos, az a vicces tényállás, hogy Adrien beszél magyarul, nem lehet neki azt mondani, hogy nem tud. Amikor a nagyapja úgy döntött, hogy kivándorol a család, az anyja – aki Magyarországon született – tizennégy éves volt. Felicity többször odajött hozzám a forgatáson, és azt mondta, Adrien pont úgy hangzik, mint a nagypapája. Szegény színészeinket amúgy egy kétszáz fős, magyarul beszélő stáb tartotta kordában. Tud ennél félelmetesebbet is? Mert nem akarod, hogy úgy beszélj, mint Lugosi Béla, nem akarsz paródiát kreálni abból, hogy akcentussal játszol. Felicity őstehetség – a nők amúgy is jobban ki tudják kerülni az akcentust –, a hanglejtése is sokban hasonlít a magyar nyelv ritmusához. De hát, mint mondtam volt is miért aggódnia!

Többször nyilatkozta Brady Corbet, hogy A brutalista „nyolc év szenvedés” eredménye.

Igen, a közös erőfeszítésé. Mindketten producerek vagyunk, mindketten írjuk a saját filmjeinket és a second unitot vezetjük, ha éppen a másik a fő rendező. De A brutalista tényleg az eddigi legnehezebb vállalás volt. Ezért azt mondtam Bradynek, amikor elkezdtük írni, nem akarom, hogy a kivitelezéstől való félelmünk korlátozzon minket. Csak meg akartam írni a történetet úgy, ahogyan azt a történet el akarja mesélni. És így ezt tettük. Aztán jött a neheze: összesen tízmillió dollárunk volt a filmre.

Az egyetlen film, amit nem jegyez íróként Bradyvel, az Eljövendő világ című neo-western. Ez hogyan jött be a „képletbe”?

A forgatókönyvet a két csodálatos szerző, Jim Shepard és Ron Hansen hozta el nekem. Gyönyörűen volt megírva. Annyi minden volt benne, hogy azt gondoltam, srácok, ezt nem tudom megfilmesíteni. Azt mondták, tehetek a szöveggel bármit, az én dolgom, mit forgatok le. Ron és Jim tényleg megadták a szabadságot, hogy azt csináljak, amit csak akarok. A karakterekkel, a történet szerkezetével, a narratívával. De azt hiszem, azért is ugrottam bele, mert több projektem is teljesen szétesett akkoriban. Megpróbáltam filmet készíteni egy bálnavadász közösségről, ami nagyon-nagyon drága és nagyon nagy kihívás volt. A történet főleg férfi szereplőkről szól, és mindenki nagyon zavarban volt, miért akar róluk nő mesélni – maradjak csak a saját történeteimnél. Én meg azt mondom, érdekes, ha egy férfi történetet egy nő szemszögéből látunk, nem? Én is egy ember vagyok.

Korábban említette legújabb rendezését, az Ann Lee-t, mely szintén „magyar” film lesz. Méghozzá musical.

Ez is ambiciózus film. Egy életen átívelő, korhű darab. A tizennyolcadik század végén játszódik, Manchesterben, New Yorkban és Massachusettsben. Brady és én arra vágyunk, hogy filmes élményeket teremtsünk. Ez érdekel minket. Csodálatos lenne, ha egy történetet akarnék elmesélni három emberről, akik csak beszélgetnek az életükről egy lakásban, vagy ilyesmi. Nagyon hangulatosan hangzik, de ez nekünk nem megy. Úgy voltam vele, hogy százötven táncost képzeltem el egy erdőbe. És valahogy a mi csodálatos producereink feladata volt kitalálni, hogyan a fenébe lehetne ezt kivitelezni. És hála Istennek, hogy ennyien játékra készek, Viktória és a partnerei megoldották a százötven tácost. Nagyon nehéz volt a forgatás fizikailag. Nagyon szórakoztató volt, de ez volt a legforróbb nyár, amit csak eddig megéltem. Elképesztő kihívás volt azokban a korhű jelmezekben a magyar táncosoknak. Szenvedtek a művészetért.

Infó: A brutalista. Forgalmazza a UIP-Duna Film