könyvesbolt;könyvkiadás;írók;szépírás;

- Ki beszél itt irodalomról?!

Mindenkinek van egy története. Illetve sok, de egy olyan biztosan akad, amit meg akar írni. Merthogy ez mostanában divat. A millió író országa lettünk. Nem a milliomos íróké, vigyázat! Napról napra alakulnak kiadók, amik ráépülnek és rárepülnek a saját könyvet kezükben tartani akarókra, azok akár tudnak írni, akár nem. A lényeg a lé. Mert aki ilyetén módon akar megnyilatkozni ország-világ előtt, annak kell, hogy legyen a sublótban úgy másfél-két milliócskája. Szerzőnk, immár 11 megjelent kötettel a háta mögött pontos és részletes képet ad a mai (magán)könyvkiadás helyzetéről, nem csak azok számára izgalmasan és tanulságosan, akik valaha írtak már könyvet, és végigjárták a kiadói kálváriát, vagy akár el is akadtak benne.

Ismétlés a tudás anyja, ezért még egyszer leírom: ez az írás a pénzről, illetve annak hiányáról, és a könyvkiadási (káoszról) rendszerről szól, nem pedig az írásról, irodalomról. Magáról az írásról csak annyit, hogy az lenne üdvös, ha minden, önmagát írásban kifejezni vágyó legalább egy filmet megnézne az írás alapjairól. Ehhez jó szívvel ajánlom a napokban mozikba került Véletlenül írtam egy könyvet című családi mozifilmet.

A tizenkét éves Nina, aki kiskorában elveszítette az édesanyját, híres író akar lenni, és a szomszédjában élő írónőhöz (Zsurzs Kati) fordul tanácsért. Mindent megtanul tőle, amit csak lehet (karakterépítés, ritmus, perspektívaváltás, konfliktusgenerálás párbeszéddel és anélkül, no meg felbukkan a titokzatos cliffhanger is), és az így megszerzett tudásával, plusz az élet adta váratlan fordulatok beépítésével lesz kimunkált a története szövete. Végül „véletlenül ír egy könyvet”, miközben feldolgozza édesanyja hiányát, hogy új lapot kezdve át tudja adni magát egy másfajta, ámde erős, az anyaihoz hasonló kötelék elfogadásának.

Mivel az író minden művészeti folyamat mostohagyermeke, ezért szolidaritásból kiírom: a holland Annet Huizing írta az elragadó film alapjául szolgáló regényt. Aki Ninához hasonlóan véletlenül megír egy könyvet, talán ijedten nézi a kéziratát, mert bizonyára tanácstalan a hogyan továbbot illetően. A lehetőségek adottak, csak ismerni kell azokat, hisz’ a szerzőnk több irányba indulhat el.

Miért van az, hogy mi nők olyan sokszor képesek vagyunk megbocsátani, ha megbántottak? Képesek vagyunk újra és újra hinni, bízni és reménykedni azok után is, hogy annyi fájdalom és csalódás ért minket? Balekok lennénk, akik mindent benyelnek? Vagy annyira kétségbeesetten keressük a boldogságot egy arra alkalmas férfi oldalán, hogy képesek vagyunk elfelejteni, hogy vagy ő, vagy mások fájdalmat okoztak nekünk? Naiv libák lennénk, hogy hiszünk abban, hogy egyszer megérkezik az életünkbe a megfelelő személy, akivel igazán lehet kapcsolódni, és már nem számít, hogy mit adsz és mit kapsz, hanem úgy, abban a jelenlétben tudtok együtt lenni, és nem mérgezni, hanem gyógyítani fogjátok egymást? – teszi fel a kérdést női szemszögből pszichológus-újságíró szerzőnk.