Az első négy sorral nem is akadt különösebb gond, hiszen kérjük a Jóisten áldását, némi jókedvvel és bőséggel fűszerezve. Ez egy tízévesnek is teljesen érthető, hiszen ő is szeret nagyokat nevetni, és a bőség is jól tud jönni, hiszen végül is ebből veszünk csokit és legót a boltban. És még az is teljesen világos, hogy kérünk egy kis segítséget, ha épp meg kell küzdenünk az ellenséggel, mondjuk, a szomszéd fiú a barátaival valamiért nekünk akar rontani. (Bár miért tenné?)
A szakasz másik felével viszont alaposan meggyűlt a bajunk. Már a balsorsot is hosszan kellett magyarázni, és a „megbűnhődni” helyett is inkább a „megbánta” jutott folyton Duska eszébe, hiszen igazából ez lenne a logikus: ha megbánunk valamit, akkor jöhet a megbocsátás és vele a felszabadító vígság. De ez jóval körmönfontabb. Ma talán valahogy úgy mondanánk ezt: olyan sok ideig volt pechünk, kedves Jóisten, hogy most már igazán megdobhatnál minket egy normális évvel, hiszen szívtunk eleget a múltbéli dolgok miatt. Csakhogy itt jön a költői bökkenő, ami sehogy sem akart beleférni a mi derűs kisfiúnk fejébe: hogyan lehet megbűnhődni azért, amit még el sem követtünk? Hogyan lehet az ugyan még bizonytalan, de épp ezért reményteli jövőt is bekavarni ide? Vagy ha már megbűnhődtünk a jövőbeli tetteink miatt, akkor nyugodtan lehet rosszalkodni (hiszen egyszer már megszenvedtük a kirótt büntetést)? Meg lehet enni az összes eldugott édességet, és nem lesz baj?
Álltunk tanácstalanul, vakartuk a fejünket. Könnyen lehet, hogy mindez csak a rím miatt van, próbáltam feloldani a dilemmát, hiszen az „esztendőhöz” olyan jól passzol a „jövendő”, a „keszkenő” vagy a „temető” csak további értelmetlenségeket okozna, s még nehezebb lenne megjegyezni. Amúgy Kölcsey bácsi nem volt egy túl vidám természet, abban az időben szatmárcsekei magányát száműzetésnek élte meg, egy szál magában kókadozott a birtokán agglegényként, búskomorságában alig alkotott, és ha igen, azok nem olyanok voltak, amelyeket egy csapatépítő tréningen fel lehetne használni: „Bú kél velem, bú jár velem, / Ki ránt fel kebléből?” – szegezte önmagának a kérdést kábé egy évvel a Himnusz megírása előtt. És ha ad is egy rózsát a „hű szerelem”, az is tutira „tövises lészen”. Ma mindezt vélhetően depresszióként azonosítanák a szakemberek, és gyógyszeres kezelést vagy hosszú terápiát javasolnának. Még szerencse, hogy költőink többsége előtt ez az út zárva volt (mert vagy nem találták még fel a pszichológiát, vagy nem volt kedvük elmenni), mert jóval szegényebbek lennénk ma az önmarcangoló és nemzethalállal terhes művek tekintetében, és nem lenne mit szavalni az iskolai ünnepségeken. Az pedig már csak hab a tortán, tudom meg Nyáry Krisztián nagyon tanulságos kis könyvéből (Általad nyert szép hazát), hogy maga Kölcsey sem sorolta a legjobbak közé a maga költeményét, amely halála után elképesztő karriert futott be, hiszen, lám, mi is ezzel birkózunk most Bécs városában.
Mint a legtöbb himnusz esetén, szinte már alig gondolunk bele a szövegbe, a költői üzenetbe, amikor halljuk vagy énekeljük. Emlékszem, régebben többször is igen meghatódtam, amikor a „balsorshoz” értünk a szövegben, de akkor rendszerint nem a nép és a nemzet, hanem a saját balsorsom miatt kezdtem könnyezni. Az is érdekes, hogy romániai magyar kisebbségiként valahogy jobban passzolt hozzám a szomorkás dallam, a büszke melankólia, nagyobb szükségem volt a védő karra és a víg esztendőre. Az akkori román himnusz, amit elvileg minden reggel, a tanítás megkezdése előtt kötelezően el kellett volna énekelnünk, bezzeg csak úgy harsogott a magabiztosságtól: a trikolór három színét ismeri az egész világ, mert egy bátor nemzetre emlékeztetnek. A rendszerváltással érkező új román himnusz, amely ébredésre szólítja fel a románokat a halálos álomból, amelybe a zsarnokok süllyesztették, már túl későn jött ahhoz, hogy bármiféle érzelmi viszonyulás kialakuljon bennem. Meg se tanultam, csak élveztem az ébrenlét előnyeit.
Ma már egyre biztosabb vagyok benne, hogy a bűnhődés nem az én asztalom (még Trianonért sem vagyok hajlandó marcangolni magam), és ahogy látom, Dusinak se nagyon fog menni. Leginkább azért nem, mert mostanában az olimpiai bajnokok kapcsán hallgattuk a Himnuszt, és a diadal pillanataival nehéz összeegyeztetni a balsorsot. Hiszen nem azért került fel valaki a dobogó tetejére, mert sikerült két vállra fektetnie a megpróbáltatásokat?
Ha a sors egy kicsit kegyesebb, talán mégis küldött volna egy tövis nélküli rózsát a sóvárgó Kölcseynknek. Házas emberként ugyanis egészen más problémákkal kellett volna szembenéznie. Férfiként és költőként. Tudom, mert erről meg én (is) írhatnék egy jó kis csűrdöngölőset himnusz gyanánt.
