Kizökkent az idő. S nem mindegy, hogy a történelem, a világrend idejét Hamlet vagy Claudius, a gyilkos király tolja-e helyre. Nagy Demokraták és liberális demokráciák, vagy személyes önkényuralmak és intézményes autokráciák? A régi liberális demokrata világrend már, új világrend még nincs. A polikrízis, a sokféle válság – klíma, világjárvány, világháborút közelítő helyi háborúk, társadalmak politikai és gazdasági egyenlőtlensége és polarizáltsága – egymásra tevődése egybeesik a világ geopolitikai átrendeződésével. A szinte megoldhatatlan világproblémák erős nemzetközi intézményeket, demokratikus közösségeket és Nagy Demokrata személyiségeket igényelnének. Ne mondjátok, hogy éppen e feltételek hiányoznak – tudom. Gyenge, tekintélyt vesztett nemzetközi intézmények, egymás ellen forduló közösségek, és „kis demokraták” küszködnek a fenntarthatatlan fenntartásával.
A személyes autokrácia veszedelmes vírusa szinte mindenütt megtámadta az intézményes liberális demokráciákat.
Nem gondolom, hogy bekövetkezett a liberális demokrácia bukása, s ezzel eljött a Történelem rossz vége – Fukuyama utópiájának disztopikus változata –, de az interregnum, az átmenet káoszának, a személyes autokraták korszakának idejét éljük. Nemcsak Trumppal szemben nem tudott súlyos és vezérlésre képes Nagy Demokratát találni Amerika jobbik része, hanem Erdoğannal, Putyinnal, Netanjahuval, Orbánnal szemben sem áll ki társadalmuk egy tekintélyes demokratája. Európa és a világ nem szült példaként megjelölhető Nagy Demokratát.
Az új világrendet kikényszeríthetik erővel és erőszakkal a személyes és intézményes autokráciák: Amerika az első, Oroszország az első, Kína az első – én, én, én vagyok az első. Itt vannak. Ebben az új világban jog és megállapodás helyett erőszak és konfliktus a szabály. A nagyok szabadon alakíthatják ki befolyási övezeteiket, elvehetnek mindent, amíg más nagyhatalmak erejébe nem ütköznek. A kicsiknek és gyengéknek az önkéntes vagy kényszerű alávetettség jut. Ha nekem kell a volt szovjet térség – s Putyinnak kell –, akkor elvehetem, ha Trump Amerikájának nem kell, mert éppen Grönlandon, Kanadában és Panamában veszi el, ami kell neki. Ha nekem kell Tajvan és Délkelet-Ázsia – és Hszi Kínájának befolyási övezetként kell –, akkor a csereértéken múlik, amit Trump Amerikájának fel tudok ajánlani. (Történt ilyen az 1930-as évek végén, 40-esek elején, amikor diktátorok és diktatúrák osztották fel a világot.)
Olvasom az ismert történész, Margaret MacMillan Foreign Affairs-ben megjelent cikkében – Stress Test –, hogy ismét fel kell tennünk magunknak azt a kérdést: képesek-e egyének megváltoztatni a történelem menetét, ha a régi rend amúgy is kudarcra van ítélve? Szerinte a politológusok és szociológusok a politikai erők, törvények és intézmények szerepét vizsgálják, ellenben a történészek hajlandók szemügyre venni az egyének, a politikai személyiségek befolyását. Vagyis a politikai elemzők szerint Napóleon nincs 1789 forradalma, Putyin a posztszovjet káosz, Hszi a kínai politikai zavarok nélkül, ahogy Trump is az amerikai hanyatlásra adott válaszként jelenik meg. Ellenben a történész Ian Kershaw Hitlerről szóló hatalmas életrajza, Stephen Kotkin Sztálinja vagy Renzo De Felice Mussolinije azt bizonyítják, hogy meghatározott szereplők képesek befolyásolni a történelem menetét, nélkülük nem arra mentek volna a folyamatok, amerre mentek.
MacMillan arra figyelmeztet, hogy korunk a politikai személyiségek kora: Putyin megszabta és megszabja az orosz történelem irányát, ahogy Erdoğan a török, Netanjahu a zsidó történelemét.
Megkockáztatja, hogy Trump az Öszvér (The Mule), a mutáns Asimov Alapítványából, vagyis egy előre nem látható, nem kiszámítható szereplő, aki átírja az egész történetet (lehetne Darth Vader a Csillagok háborújából, vagy Voldemort a Harry Potterből). Hajlamos vagyok azt hinni, hogy bár a magyar – és bizonyos értelemben a közép-európai, európai, sőt, világpolitikai – társadalom és gazdaság bizonyos törvényszerűségei hívták elő a magyar zsákutcás fejlődést, és benne az Orbán Viktor-jelenséget, ám Orbán maga is mutáns; ha ő nincs, jelentősen másként alakult volna a magyar történelem. Amennyire Ferenc József, Horthy vagy Kádár szerepe felcserélhető, és inkább nevüket, mintsem tartalmát adták rendszerüknek, Orbán rendszerromboló és -teremtő, nélkülözhetetlen szereplő.
Igen, a társadalmi nyitottságot, egyenlőséget és szabadságot kereső magyar rendszerváltó elit értékeit vesztette. Hányódott megszerzett privilégiumai és felvett elvei között, többnyire tudta, hogy mit kellene tennie, de sose ezt tette, mindig a rosszabb változatot választotta. És az elitjét, az egymás iránti szolidaritást nélkülöző társadalom elvesztette a saját magába, teljesítményébe vetett bizalmát, azt a hitet, hogy saját sorsának irányítója lehet. A rendszerváltó elitből érkező Orbán és csapata elárulta a rendszerváltást, korábbi önmagát, megfogalmazta egy sértett, elit-, rendszerváltás-, reformellenes társadalom vágyait, és ellenforradalmi, reformellenes rendszert teremtett. Miként a kádári ancien régime haldoklott már egy évtizede, a rendszerváltás, mint ancien régime ugyancsak halálra ítéltetett az ezredforduló óta. A rendszerváltás rendszerének intézményei ezért roppantak össze rövid idő alatt Orbán egész pályás letámadása – stressztesztje – hatására. Ám az a politikai, gazdasági és társadalmi birodalom, zárt társadalom, amelyet Orbán a maga képére és hasonlatosságára teremtett, új és egyedi – ez különösen látszik e birodalom megöregedésekor és megroppanásakor.
A politikai személyiség, az intézmény- és normarendszer és a társadalom háromszögében Orbán visszatért a feudális abszolutista magyar úthoz: erős uralkodói hatalom és birtoklás, szűk rendiségen alapuló adminisztrátori rendszer, fölülről lefelé vezetett intézményekkel, rendeleti és kiszámíthatatlan normákkal, széttagolt és önállótlan társadalommal. Ez a korlátozott választási legitimációjú személyes autokrácia mindaddig működőképes, amíg a tartós belső forráshiányt képes kívülről pótolni, amíg a globális gazdaságba beilleszkedő társadalmi kisebbség – Pannónia –, és az onnan kiszoruló többség – Hunnia – megtalálja a rendszerben, a személyes önkényuralom garanciájában a biztonságot, a lassú, de biztos emelkedést, a jövő perspektíváját. Továbbá, amíg nincs alternatív politikai szereplő, intézmény, program, amely mást és többet tud nyújtani.
A magyar történelem szomorú tanulsága, hogy az elmúlt száz évben nem termett igazi nagy demokrata személyiség. Ahogy nehéz demokráciát teremteni demokratikus intézmények és demokrata tömegek nélkül, úgy kiemelkedő demokrata vezetők nélkül sem könnyű. Ha Hitlerrel szemben nem a demokrata Churchill nagyságrendje áll, más lenne a világ. A Nagy Demokrata képes demokratikus intézményeket pótolni, s alkalmas arra, hogy a tömegekben demokratikus ellenálló-képességet teremtsen, demokratákat neveljen. A magyar közélet nem szült Nagy Demokratát. A társadalmi egyenlőtlenség és polarizáció, a középosztály kicsinysége és széttagoltsága, a nagyváros-vidék egyenlőtlenség és ellenségesség, az intézményi autonómiák, civil kezdeményezések hiánya, az egyre zártabb társadalom és kommunikációja mind-mind a messiást váró hitet, a személyes autokráciát erősítették. Innen szép győzni!
A személyes autokráciák legkomolyabb problémája a személyhez kötöttség. A személyek elhasználódnak. A rendszerek gyorsan öregszenek. Nem, vagy nem jó választ adnak társadalmaik és a világ problémáira. Putyin már nem tud igazán győzni, világhatalma megrekedt Ukrajna lövészárkaiban, ám nélküle nincs személyre szabott putyini autokrácia. Netanjahu az „örök háború” embere, de nincs megoldása a békére: nélküle nincs netanjahui Izrael. Trumpnak már csak négy év adatik, hogy megrendítse az amerikai demokratikus jogállamot és autokrata módon átalakítsa a világrendszert – aligha megy. Orbán személyes autokráciájának nincs elegendő forrása; Pannónia már elpártolt tőle, Hunnia még nem tudja, mit tegyen. Évek óta mindig rosszul dönt, immár nemcsak az ország, hanem önmaga szempontjából is. Elvesztette tájékozódóképességét és újító erejét. Kóros nemzetközi „nagyhatalmi szereplése”, telhetetlen foglalási, rablási vágya fékezhetetlen. Egyre kevésbé képes kézben tartani önmagát és táborát. Van-e nélküle rendszere? Ideje kizökkent. Helyre tolja?
Világunk Gulag-szigetcsoporttá válhat. „- Dánia börtön. - Úgy az egész világ is az. – De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne!” Vagy összegyűlhetünk a megmaradt Szabadság-szigetcsoporton, s nem „hagyjuk apadni / Gazdag arany folyamát a megtérhetetlen időnek”.
