Philomena Cunk a BBC jópofa terméke, akivel legtöbben a Netflixen ismerkedhettünk meg két éve. Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom, de hátha akadnak, akik valamilyen csoda folytán eddig nem szereztek tudomást róla. Philomena egy fiktív sztár-dokumentumfilmes, legalábbis ezt hiszi magáról. Elég tudatlan ahhoz, hogy küldetéses tudásszomjjal nagy kérdések nyomába eredjen, tudósokat faggasson, rendre zavarba hozva őket meghökkentően butácska kérdéseivel, de attól sem riad vissza, hogy maga bölcselkedjen, igencsak megmosolyogtatóra tekeredett gondolatokra jutva. Alakját Charlie Brooker szülte meg egy kabaréműsor számára, amely Diane Morgan színésznőben öltött testet, majd a siker önálló sorozatokat inspirált. Hősnőnk először Nagy-Britannia történelmébe piszkított bele, pár év múlva pedig jött a Philomena szerint a világ, amely az emberiség (kultúr)történetét forgatta ki.
A szerkezet egyszerűnek tűnik, de több szinten működik, amelyek rendre érdekes kapcsolatba lépnek egymással. A játékszabályok gyorsan megismerhetők, azonban a vártnál sokkal nagyobbak a kombinációs lehetőségek, így a műsor egy pillanatig sem topog egy helyben, és elkerüli az ismétlődéseket, a séma rutinalkalmazását is. Ami a formai keretet illeti, lényegében egy dokumentumfilm-paródiáról van szó. Pontosabban, a műfajnak arról az ágáról, amely érintkezik az ismeretterjesztéssel, igyekszik minél alaposabban feltárni egy témát. Korszerű formájában gyakori, hogy a „kutakodó” narrátor egyfajta főszereplőként vezet végig a kérdéskör labirintusán, szakértőket szólaltat meg, fontos eseményeket pedig fikciós eszközökkel rekonstruálnak, elevenítenek meg. A feltáró dokumentálás, az ismeretterjesztés, a riport és egy csepp fikció kapaszkodik egymásba. Számtalan ilyen produkciót láthatunk tévécsatornákon, és a műsorszóró portálokon is egyre népszerűbbek. A Philomena Cunk-opusok ezt a formátumot használják, finoman karikírozva. Amihez csupán annyi kell, hogy egy naiv, félművelt, „józan eszére” hallgató figurát helyezzenek a narrátor-riporter szerepébe. A jól ismert (olykor narcisztikus) műsorvezetői okoskodás, lendület és küldetéstudat vele azonnal megmosolyogtatóvá válik. Személye totális zavart okoz az interjúalanyoknál, akik jeles tudósok. Tudják, hogy játékról van szó, de még így is kimerevedik a szemük Philomena földhözragadtnak tűnő kérdéseitől, következtetéseitől. És ez elég ahhoz, hogy róluk is lepattogjon a mindentudó máz. Itt azonban már nem parodisztikus hatásról van szó, hanem vígjátéki képletről. Dobj bele egy oda nem illő elemet a rendszerbe, és azonnal kiderül az egész törékenysége.
A termékcsalád legfrissebb darabja, a Philomena Cunk szerint az élet értelme, amely szintén a Netflixen érhető el. Ez már nem rövidebb epizódokból álló minisorozat, hanem egész estés film, igaz, csupán 71 perces. Bár fejezetekre tagolódik, érthető, hogy ezekből ezúttal nem lehetett sorozatrészeket csinálni. A téma filozofikus, gondolati íve van, amelyet képtelenség megszakítani. Másrészt viszont nehéz vele lépést tartani. Főleg nevetőlépést. 20-30 perc után könnyen elfáradhatunk. De a produkció szellemi síkján is több a csikorgás. A korábbi sorozatoknál a történeti témákat könnyebb volt piszkálni. Kanonizált történelemképekről volt szó, az „egészséges”, földhöz ragadt szemlélet tükrében szinte automatikusan kerültek idézőjelbe a mitizált elemek, jól esett lerántani agyontömjénezett figurákat, eseményeket a szentség magaslatából. Ne akarjanak már mindörökké uralkodni a lelkünkön! Bölcseleti témánál a szent és a profán ütköztetése már talán bonyolultabb mutatványt kíván. Philomenánk nehezebben is találja a megfelelő csapást. A vallási tanítások csipdesésénél sok közhelyet durrogtat el, a műremekek kiforgatásánál pedig már zavaróan együgyűek az érvei. Az atom- és kvantumfizika pedig lepattintja magáról, hiszen a létről elméleteket és nem abszolút igazságokat kínál. Úgyhogy ezúttal némi kínlódást érezni a szellemi provokációkban.
Egy kevésbé sikeres Cunk-nekirugaszkodás is felvillanyozóbb, felemelőbb azonban, mint egy Trump beiktatási ceremónia, Orbán-beszéd, vagy bármi, ami rendet akar parancsolni a világban, általában egy kisebbség érdekei szerint. Kell ez a fajta „tiszteletlenség”. Fontos mindenre időről időre rákérdezni. Eljátszani a gondolattal, hogy nem mások teremtményei, szolgái vagyunk. És főleg tudatosítani magunkban, hogy bár eltérő a tudásmennyiség a fejünkben, mindannyiunknak van esze, tudunk gondolkodni bármiről, nem kell hát visszarettenni tőle. Ki tudja, egyszer a sok ostobaságból, tévedésből kibuggyan belőle egy olyan bölcselet, amely legalább számunkra választ kínál arra, mi az élet értelme.
