Ezt is megértük: az 56-ot nyilvánosan eláruló Orbán Balázs a tévében oktatja ki a magyarokat arról, hogy lennie kell olyan nemzeti minimumoknak, amelyekben párthovatartozástól függetlenül mindenki egyetért. Azért izgalmas ezt az ő szájából hallani, mert alig fél éve az égig rúgta fel az addig a létező legbiztosabb nemzeti konszenzust arról, hogy amikor 1956-ban szembeszálltunk a megszálló oroszokkal, az a reménytelen túlerő és a véráldozat ellenére is helyes lépés volt – csak azért, hogy valahogyan igazolni tudja az Orbán-kormánynak a hasonló sorsú Ukrajnával kapcsolatos, egyébként morálisan igazolhatatlan politikáját.
Az is kiderült abból, amit Rónai Egonnál elmondott, hogy hol kellett volna megtalálni a közös pontot: együtt kellett volna örülni a „sikeres” magyar EU-elnökségnek – alig vont le valamit a szavai erejéből az a tény, hogy (bár a riporter próbálta rászorítani) egyetlen kézzelfogható sikert sem tudott említeni a fél éves periódusból azon túl, hogy sokat beszéltek Európa hanyatló versenyképességéről. Két baj is van ezzel az úgynevezett eredménnyel azon túl, hogy olyan, mint a magyar narancs. Az egyik, hogy Magyarország az egész EU egyik legkevésbé versenyképes tagállama; olyan visszahúzó erő, amelynek a termelékenysége (a legfőbb versenyképességi mérőszám) 15 éve gyakorlatilag stagnál, tehát nem ez a bagoly kellene hogy elmagyarázza a többi verébnek, hogy nagy a fejük. A másik pedig, hogy mindazon külpolitikai változások, amelyeket az ifjabb Orbán Donald Trump érkezése kapcsán diadalmasan beharangozott – és amelyekről ő maga mondta el egyazon mondaton belül, hogy fél éve mindenki tud róluk, ellenben ma is teljesen kiszámíthatatlanok –, finoman szólva nem sokat fognak használni az európai versenyképességnek.
Magyarként képtelenség egyszerre örülni annak, hogy jön Trump, akit semmi nem érdekel Amerika általa vélt érdekein kívül, és jól odacsap – többek között – az európai gazdaságnak is; hajbókolni a (nem létező) orosz nagyhatalmiság előtt, és közben busongani azon, hogy szegény bolond Európa, amikor éppen nem lövik hátba, eredendően együttműködés-párti, és megpróbálja kooperációra bírni a szövetségeseit, köztük Amerikát is. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a közel 20 perces beszélgetés során a politikai igazgató – lubickolva az érzésben, hogy lám, kikerült a közéleti karanténból – csupa olyan győzelmet sorolt, amelyek ideológiailag kényelmesek ugyan a kormánynak, de semmi közük ahhoz, hogy mi, többiek miből és hogyan fogunk élni. Akik azzal vádolják a rezsimet, hogy elszakadt a valóságtól, épp erre gondolnak: az, hogy az USA-ból ezentúl „ellenszél helyett hátszél” érkezik, a gyakorlatban csak annyit jelent, hogy szabadabban lehet genderezni, migránsozni meg buzizni, cserébe a vámokért, a gazdasági hidegháborúért és a dráguló megélhetésért.
A beszélgetés végére a nézőben kialakult az érzés, hogy 56-os elszólás ide vagy oda, egy ilyen remek képességű politikust tényleg nem szabad veszni hagyni. Kár lenne érte, kiváló ügynök – csak az a kérdés, hogy kié.