Egy vészesen fogyatkozó kis közép-európai nemzet számára egyáltalán nem mindegy, kihez-mihez csatlakozik vagy igazodik a világhatalmak egymás közötti vetélkedése és a hatalommániákusokkal vívott küzdelme közepette.
Igen. Új világrend van kialakulóban. Annak mibenlétéről persze könnyebb sablonok alapján gondolkodni, mint tények és számok alapján. A sablonok közül ma az a közkedvelt, mely szerint „a Nyugat hanyatlik”, Kína pedig pillanatokon belül egyedüli szuperhatalommá növi ki magát. A másik közkeletű hiedelem szerint Oroszország diadalmasan halad a Szovjetunió felbomlásával összeomlott birodalmának újjáépítésében.
Alaposabb megfontolás esetén mindkét feltevés tévhitnek bizonyulhat. Az alaposabb megfontolás pedig ez esetben létkérdés lehet. Ha az évszázad hátralévő részében a nemzetközi erőegyensúly nem a sablonok szerint alakul ugyanis, akkor kiderülhet, hogy Magyarország újból rossz lóra tett. Akkor a Központi Hatalmakra fogadó Magyar Királyság, a náci Németországra fogadó Horthy-rendszer, a Szovjetunióra fogadó Kádár-rendszer után a NER vezetői is a rosszabbik utat választották.
Amíg Magyarország a NATO és az Európai Unió tagja marad, addig ez nem befejezett tény, csak egy veszélyes iránytévesztés, még akkor is, ha a miniszterelnök az Egyesült Államokat Magyarország „három fő ellenségének egyike”-ként nevezi meg. Akkor is, ha a kormánypárti képviselők nem hajlandók egyperces felállással megemlékezni Alekszej Navalnijról, Putyin ellenzékének elhunyt vezéréről, demonstrálva ezzel az agresszív orosz vezetés melletti elkötelezettségüket.
A retorika nem minden, a folyamat nem lezárt. A nemzetközi erőviszonyok hibás értékelése azonban évtizedekre kihatóan veszélyes és káros döntésekhez vezet. A kínai akkumulátorgyártás technikailag már meghaladottnak számító részének Magyarországra telepítése például már egyáltalán nem retorika, hanem egy olyan politikai tévedések által befolyásolt gazdasági döntés, aminek a következményeit unokáink is nyögni fogják.
A történelem nem egyéb, mint a demokráciák és diktatúrák, világhatalmak és regionális hatalmak folytonos versengése és háborúskodása. A második világháborút követő kétpólusú (amerikai-szovjet) világrendet az amerikai dominancia, majd az észak-dél szembenállás követte. Miután a kínai kommunizmus észszerűbbé és hatékonyabbá vált a maói időkhöz képest, megjelentek a világhatalmak újabb mérkőzésének előjelei. És noha ennek a viadalnak a kimenetele még teljesen bizonytalan, a magyar kormány már meghozta a maga döntéseit. Eldöntötte, hogy szövetségesi kötelezettségeit megszegve, elsősorban Oroszországhoz és Kínához igazodik, és csak másodsorban az Egyesült Államokhoz és az Európai Unióhoz.
Hszi Csin-ping kínai elnök legutóbb 2024. szeptember 30-án jelentette ki, hogy Kína „hamarosan a világ élére áll”. Sok helyen ezt el is hiszik neki. Hogy is ne! Kína gazdasági teljesítménye a nemzeti össztermékben kifejezve néhány éven belül bizonyosan meghaladja az Egyesült Államokét. Ezt ugyebár „mindenki tudja”, miközben rendszeresen elfelejtődik, hogy a Kínai Népköztársaság ezt a gazdasági csúcsteljesítményt közel ötször akkora lakosság, tehát ötször kisebb egy főre jutó nemzeti jövedelem mellett éri el, mint az Egyesült Államok.
Azért felejtődik el, mert a gazdasági teljesítmények közötti meghökkentő különbség ma még nem tűnik stratégiai jelentőségűnek. De ettől még van. Nem szólva arról, hogy miként hat a globális erőviszonyokra, ha az Egyesült Államok képes maga mellé állítani és ha nem is bekebelezni, amivel Trump folyamatosan „fenyegetőzik”, de egy gazdasági közösségbe szervezni Mexikót és Kanadát.
Trump azzal indított, hogy védővámokat vezetett be északi és déli szomszédja ellen, amiből az következik, hogy az észak-amerikai kontinens szövetségbe tömörülése aligha valósulhat meg az ő kormányzása alatt - de megvalósulhat később. És ha ebbe a szövetségbe még Grönlandot is sikerül bevonni, ami szintén nem esélytelen, akkor az Egyesült Államok területileg és katonailag még jobb pozícióba kerül ahhoz, hogy bárkit elrettentsen bármilyen erőszakos fellépéstől. Amúgy katonai téren Peking vízre tett ugyan három, feltehetően hipermodern repülőgépanyahajót, és igyekszik felzárkózni a vetélytársakhoz a nukleáris fegyverkezésben is, de lehetőségei e tekintetben még a Nyugat mögött vannak.
Kína birodalmi ambíciói hagyományosan nem területfoglalásokban jelentkeztek, bár néhány helyi konfliktus, például az 1979-es kínai-vietnámi határháború ennek ellentmondani látszik. Peking legfontosabb stratégiai célja most a Tajvannal való újraegyesülés. Neokommunista vezetőiben azonban eddig mindig volt annyi józanság, hogy amint annak idején Hongkongban, Tajvan esetében is tartózkodjanak a világháborús veszélyekkel járó katonai megoldástól. Mivel ebben a kérdésben már túlságosan elkötelezte magát, a konfliktus kimenetele most az is lehet, hogy a tajvani chipgyártás egy része visszaköltözik az amerikai Szilícium-völgybe, ahonnan elindult, Tajvan pedig úgy egyesül az anyaországgal, hogy közben megőrzi önrendelkezését. Az igazi kérdés: mikor jön el a pillanat, amikor Kína szemet vet a többszázezer kínai lakossal csendben már régen "felderítés" alatt álló Szibériára?
Amikor az orosz ambíciókról van szó, feltűnő, hogy a kínai vezérhez képest Vlagyimir Putyin általában óvatosan fogalmaz. Legutóbb, újévi beszédében beérte annyival, hogy „Oroszország magabiztosan halad előre”. Ettől még persze mindenki tudja, hogy mi a putyinizmus lényege. Viktor Jerofejevnek, a mai orosz viszonyok kíméletlen kritikusának megfogalmazásában „a Nagy Gopnyik” (a hatalom csúcsára felkapaszkodott huligánt érti ez alatt) számára „semmi nem szörnyű, ha a harc az orosz világhatalom helyreállításáért folyik”.
Putyin a maga részéről az Egyesült Államokat vádolja azzal, hogy „tönkretette a nemzetközi biztonság rendszerét, és továbbra is harcol és ragaszkodik hegemóniájához”. Ebben is van igazság. De a lényege az a hamis állítás, mely szerint az ukrajnai konfliktus úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Most ott tartunk, hogy az ideológiai ellenfelek kiiktatásával (Navalnij) és a nyilvánosság teljes elfoglalásával egy ilyen átlátszó magyarázkodással szemben sem Moszkvában, sem a hivatalos Budapesten nincs ellenvélemény.
Az erőviszonyok reális értékeléséhez tartozik, hogy van három olyan terület, amelyen Oroszország szuperhatalmi ambícióit komolyan kell venni. Először is, még mindig a világ legnagyobb országáról beszélünk, amely tömve van ásványkincsekkel. Másodszor: Moszkva számszerűen továbbra is a világ legnagyobb nukleáris arzenálját birtokolja. A harmadik, lényegében ismeretlen világhatalmi pozíciót Oroszországnak a világűr kutatásában elért eredményei jelentik. A kérdés az, hogy mindez együtt elegendő-e a szovjetorosz birodalom helyreállításához. Aligha.
Éppen az ukrajnai háború kapcsán vált nyilvánvalóvá, hogy Kína mint a világ legnagyobb olajimportőre nélkül az orosz energiagazdaság óriási bajba kerülne. Ezzel szemben az amerikai palaolaj és palagáz kitermelése most válik gazdaságossá. Az Egyesült Államok és Európa lényegében megszabadult az orosz energiafüggőségtől. Az atomháborús erőviszonyokat ismerő szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a szovjetorosz eredetű atomarzenál legnagyobb része már elavult. Az űrversenyt illetően pedig nem szükséges a Ronald Reagan féle űrstratégiáig visszamenni annak feltételezéséhez, hogy az amerikai pozíciók bármely általános vagy kozmikus fegyverkezési versenyben jobbak az oroszénál.
Ha a számok és a tények jelentenek valamit, akkor az évszázad hátralévő részében a hatalmi viszonyok nem egészen, vagy egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy azt Pekingben, illetve Moszkvában és Budapesten elképzelik. Kétpólusú világrend van keletkezőben, melyben feltehetően mindkét szuperhatalomnak lesz elegendő sütnivalója ahhoz, hogy ne egymással hadakozzék, hanem az Oroszországhoz, illetve Indiához hasonló trónkövetelőkkel. Ez azonban mit sem változtat a kisebb országok vezetőinek óriási felelősségén. Ma már a nemzet puszta fennmaradása múlhat azon, hogy ne sablonok és pillanatnyi érdekek alapján hozzák meg döntéseiket.
A szerző újságíró.