Előkerült a labda, és a fiúk elindultak, hogy megkezdjék a rangadót. Ki az, akit nem hívtak focizni? A nálam idősebb, kövér, tohonya Tibort és engem, a legkisebb táborozót. Egy „öregcserkész” lépett hozzánk, és Tibi csuklójára meg az enyémre ujjnyi vastag zsineget tekert. Azután a zászlórúdhoz kötött minket. Kétfelől támasztottuk a hántolt fenyőtörzset, a gyámoltalan dagi és én, a nyiszlett, még cserkésznek sem érett tízéves. Vezetőink eltávoztak, csak mi ketten maradtunk a tisztáson.
Egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy a kikötés valamiféle büntetés. Nem követtünk el semmit. Megaláztatásnak sem éreztem, amit velünk tettek. Ellenkezőleg. Ezek a „nagyok” észrevették, hogy mi is itt vagyunk. Hogy mi is létezünk! Hallottam, hogy a cserkészeknek bizonyos próbákat kell kiállniuk. Fára mászni, szakadékon átkelni, éjszaka átmenni az erdőn… A kikötés tehát próba. Úgy láttam, pufók barátom sem bántódott meg.
A csomó, amellyel az árbóchoz kötöztek, mint a kalózok az elfoglalt hajó kapitányát, meglehetősen lazának bizonyult. Elég, ha karunkat ide-oda, fel és alá rángatjuk. Nekem azonban eszembe jutott, hogy itt van a farzsebemben a bicska. Ügyeskedem, hátranyúlok, és… Igen! Nyisszantás, eloldás. Szabadok vagyunk. Magunk szabadítottuk meg magunkat. Azaz hogy én. Bosszant, hogy a dagadt nem dicsér meg. Csak annyit mond, hogy gyerünk a focizókhoz.
Nem jó ötlet. Egyik csapat sem fogadna be. Átbattyogtunk a Morgó-patak gerendahídján. A keskenyvágányú erdei vasút sínjén magányos csille álldogált. Hiányolhatta társait, s talán a törpe mozdonyt is. Fával, faszénnel, kővel roboghatott a Börzsöny völgyeiben, amikor a háború előtt még süvítettek a fűrészgépek, izzottak a boksák, hasadtak a sziklatömbök. Tibor bekászálódott, én löktem egyet a csillén, és feltornáztam magam. Megindultunk az enyhe lejtőn. Bal kéz felől a Morgó futja útját, jobbról az országút kanyarog. Meddig utazhatunk így? Megszakítja-e a sínpárt egy bombatölcsér, egy gerenda a romház tetejéről? Ember sehol. Csak egy kóbor kuvasz szegődik a nyomunkba, és veszettül ugatva tartja velünk az iramot. Nem akadunk el, remélem, és kiszállni sem ajánlatos. Egy-két harapás a vádlinkba, és odalenne az önszabadítás öröme.
Csaholó kísérőnk a falu szélén elmaradt, mi pedig megpillantottuk a Dunát. „Luxusvagonunk” lassított, zökkent egy nagyot, és egy táblánál – Nógrádverőce – megtorpant. Elfáradhatott, akárcsak mi, kalandra vágyó potyautasai. Valahogy sikerült kivergődnünk. Szürke kőépület magasodott előttünk. Valaha vendéglő lehetett. Terasza a folyóra nézett. Gondolom, a vendégek innen csodálhatták a visegrádi várat és mögötte a hegykoszorút.
A parton heverésző klottgatyás fiatalemberekben vezetőinket ismertük fel.
– Te – ráztam meg útitársam gömbölyű vállát. – Menjünk le, és lopjuk el a ruháikat!
Tudtam, ez csak szájhősködés. A göncök maradnak. Egy napra ennyi bátorság éppen elegendő. Végül is én nyiszáltam el a zsineget, én kezdtem a csillézést. Lekacsáztunk a lépcsőn, és megálltunk a rangidős cserkésztiszt előtt.
– Letettem volna a nagyesküt – mondta János bá –, hogy a kötelékből sikerül kiszabadulnotok. De nem hittem, hogy ránk találtok. Itt a kulacs, forrásvíz van benne, igyatok, pihenjetek! Rémesen hosszú az út a tábortól idáig. Valóságos hőstett ennyit kutyagolni a kutya melegben.
Csak a lompos kísérőnk kutyagolt, mondtam volna, de inkább hallgattam. Tudtam, sem ő, sem a dagi nem árulja el a csille titkát.
