Most jobbra leng a sokat emlegetett Koestler-inga (a világ ciklikus ingamozgást végez a demokratikus és a totalitárius korszakok között), ezért a jobbszélen sokan azt hiszik, hogy a végső győzelem felé vivő aranykor közeleg. Amikor Adolfék durwára nyerésre álltak és tényleg úgy hatoltak előre a Szovjetunió testében, mint kés a vajban, a sok hülye azt hitte, hogy hoppá, meg fogják nyeri ezt a háborút, nehogy lemaradjunk, és Werth Henrik (nomen est omen) vezetésével amellett kardoskodtak, hogy be kell szállnunk a buliba, irány a Don-kanyar ugye. Hadat üzentünk a Szovjetuniónak (a képviselőházban a képviselők zömének lelkes támogatásával, egy bolond tényleg százat csinál), már ez nagy ötlet volt, de Pearl Harbor után bemutattunk Amerikának is, így harcban álltunk nemcsak a hangyakuki méretű Brit Birodalommal, hanem két ilyen kis izé entitással is, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Kardot rántottak a lovashuszárok és megindultak a magyar kerékpáros zászlóaljak, kis pénz, kis foci – ma rolleres különítmények rohannák le az ukránok sáncait, ők az ellenség ugye, már ha odaérnének időben, de mivel a MÁV különvonatai vinnék a csata helyszínére őket, sajnos lekésnének a döntő ütközetről.
Az effajta kreténség btw nem a jobboldal privilégiuma: a ’90-es években az államszocialista rendszerek összeomlását követően hangzott el Fukuyama polipológus kolléga szájából az a kapitális farokság, hogy eljött a történelem vége, könyvet is írt The End of History címmel, hát röhej.
Well, túlidézett ugyan, de nem nélkülözhető Bibó István kínos kérdése (tömörítve): hogy a falloszba’ van, hogy ez az ország „a döntő történelmi pillanatokban, mindenekfelett 1914–20 és 1938–44 között (és tesszük hozzá, 2010-től nem tom meddig – a szerző, T. I.) végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa. (…) a magyar nemzet (…) nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket (...), akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna. (…) a közösség (...) a valóságos problémákkal szemben vakká lett.” Ezek a választások szintén ciklikusan vezetnek a bukovárihoz. A világháború végén ugye az ország csatatérré válik, hat hónapos frontharcok és nyilasuralom, csődöt mond a köztisztviselői kar, eltöröltetik az ország felépítménye, a teljes elit elmenekül, totális az összeomlás.
Szal szerintünk megint az van tehát, hogy melléfog a regnáló tesis elit: mivel jobbra dől a világ, azt hiszik ezek a lángeszű külpolitikusok, hogy az az autoriter ideológiai konstrukció és államszervezési technika, amibe menekülnek egyrészt a felelősségre vonás elől, másrészt mert egy csomóan mélyen hisznek a kirekesztő populista (szuverenista, fasisztoid, kriptonyilas) paradigmában – szóval azt hiszik, most ez a nyerő lap. De bizony, és ez is ciklikus, simán ugyanúgy beeshetünk két szék között a pad alá, ahogy legutóbb, ahogy Adolfék is bebukták az ő totalitárius kalandjukat, úgy Vologya Putlert is elérheti a bukovári, és minket is.
Persze, ha az állam kooperál vagy összenő a kriminális oligarchikus mély-állammal (lásd Venezuelát például, ahol az autokrata rezsim összeépült a drogkartellek és balos terrorista drogcsempészek balettkarával és rendet teremtett – ajánlott olvasmányok Zentuccio alapvető cikkei Venezueláról a Holdblogon), egy diktatúra az idők végezetéig fenntartható.
De végső fokon és hosszútávon nézetem szerint mind Európa, mind Amerika ellent fog állni ennek a szaharviharnak, melynek molett viharmadara a mi pufi minielnökünk, és rá fog dőlni ez a hazugságokból felhúzott Patyomkin-falu. Más kérdés, hogy attól még nem lesz magyar újjászületés, de erről bővebben majd next time.
