Akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem Budapestig is elhallatszott. A napokban derült ki ugyanis, hogy Duskának németből (kettes) és matekból (egyes) is megvan a gimnáziumi felvételhez elengedhetetlen jegye. Nem volt egyszerű, mert a félévi első német dolgozat még hármas lett, és hiába tudtuk a nejemmel, hogy a végső osztályzatba beleszámít az év közbeni munka és a házi feladatok is, pánik lett úrrá rajtunk. Ráadásul akkoriban csak olyan cikkekbe futottam bele, melyekben elkeseredett szülők magyarázták, hogy Ausztriában egy magyar anyanyelvű diák egyszerűen képtelen megütni a gimnáziumi szintet, annyira magasan húzták meg a nyelvi határt. Jelentem: az összeesküvés-elmélettel megtámogatott teória nem igaz, hiszen Dusi osztályának zöme megugrotta ezt a szintet, még ha köztük akad igen sok kétnyelvű, vagyis már itt született magyar-osztrák gyerek is.
A jó hírt csak fokozta, hogy Léna, aki Dusi szívének a legfontosabb, és akivel együtt tervezik a gimit (meg a következő húsz évet), szintén bezsákolta a német kettest, méghozzá úgy, hogy ők csak két éve költöztek Bécsbe. Vagyis kellő odafigyeléssel, szorgalommal és sok otthoni tanulással nem teljesíthetetlen a szint. Utóbbit azért hangsúlyozom, mert a bécsi iskola nagyon odafigyel arra, hogy a gyerek még lehetőleg kora délután a suliban írja meg a házikat, és otthon már az legyen, akinek lennie kell: gyerek, aki játszik és lazul, ne adj’ isten beszélget a szüleivel. Csakhogy egy idegen nyelvű közegben tanuló gyerek szüleire jóval nagyobb felelősség hárul, hiszen nem hagyhatják magára ebben a folyamatban.
E tekintetben nekem is elég éles emlékeim vannak, amikor a román nyelvvel ütköztem frontálisan az iskolában úgy, hogy addig az állam nyelvét leginkább csak a boltban, mozipénztárban és olykor az utcán használtam, ám ettől még teljesen idegen maradt számomra. Puszta eszköz volt, amelynek segítségével veknit vagy jegyet lehet venni a délutáni vetítésre. Ráadásul mindig kiéreztük belőle a többség, a hatalom ízét és az asszimiláció vágyát, még ha ezt így nem is tudtuk megfogalmazni. S bár anyámék, főként apám egy ideig még tanult velem, kiszótáraztuk a nehezebb szavakat, lefordította velem a kijelölt szöveget, hogy értsem is, amit tanulok, ám egy idő után már magamnak kellett boldogulnom. Mármint volna. Az eredmény: a román óráktól rettegtem a legjobban, és gimiben folyton a bukás szélén egyensúlyoztam, mert nem tanultam, hanem magoltam, így folyton magamon elkövetett erőszaknak éltem meg a románnal való foglalkozást.
Szerencsére ebből Duska mit sem érez, neki a német nem a hatalom, hanem a lehetőség nyelve. Európa egyik legfontosabb nyelve, amely olyan kapukat nyithat ki előtte, amelyek az én esetemben szóba se jöhettek. Viszont szükség volt arra, hogy a nejemmel átrágják a nyelvtan finomságait (die vier Fälle, és egyebek), hogy írásban is értse azt a logikát, amit hallás után, szóban már gördülékenyen használ. A nyelvtani bizonytalanságok és a dolgozat megfelelési kényszere (még ha ezt igyekeztünk is tompítani) igencsak stresszes órákat eredményezett. Főleg nekünk, akik nem a frontvonalon, hanem otthon vártuk az eredményt, kéztördelve, ajkat harapdálva.
Mert hiába nyugtatgatott minket a német tanítónő, hogy Duska nyilvánvalóan gimibe való gyerek, mi k-európaiak a számok fogságában élünk. Ha egy dolgozat hármas, akkor az hármas és kész, innen már nincs visszaút, úgy rohanunk előre a zsákutcában, mintha sugárút lenne. Volt idő, amikor én is elhittem, hogy annyit érek, amennyit a siralmas gimis bizonyítványaim mutatnak. Mert lám, mérhető vagyok, és nemcsak én, hanem a jövőm is kimatekozható. Nem egyszerű szabadulni ebből, és megérteni, hogy a tudás és a teljesítmény nem mindig jár együtt, vannak rossz napok, ám ettől az ember még nem lesz hülye.
Ettől függetlenül a számomra fontos vizsgák és felvételik mindig sikerültek. Még ha olykor épp csak átcsúsztam a vonal fölött, például utolsóként jutottam be a Bolyai filozófia szakára, igaz, ötszörös túljelentkezés mellett. Ám nem lettem a számokkal kifejezhető tudás híve, holott a végén egész jól belejöttem, és a jegyeim is egyre inkább javultak, ahogy kezdtem azt és olyan nyelven tanulni, ami valóban érdekelt és kézhez állt. Végre apámék is büszkék lehettek rám. De ezeket az osztályzatokat ma már úgy nézem, mint kihűlt trófeákat a falon: már nem is emlékszem, hogy egykor miért voltak oly jelentőségteljesek, bár tudom, hogy a kellő pillanatban mégis helyettem beszéltek.
Annyi minden történik ebben az igencsak érzékeny korban, a tinédzserévek elején, ami hosszú távon befolyásolja egy-egy gyerek életét, és számokkal sosem lesz kifejezhető. Barátságok, szerelmek, csalódások, megoldásra váró konfliktusok sora, amelyek ugyanúgy leckék, mint a termodinamika törvényei vagy Goethe versei.
A gimivel viszont újabb kalandok kezdődhetnek majd Dusi életében, újabb számok és újabb lehetőségek jönnek, nekünk meg újabb izgulni valók. Mégis annak drukkolok leginkább, hogy az élet apró vizsgáit magabiztosabban vegye, mint a német igeragozást.
