Ez már nem a régi gyorsvonatok meghitten szagos, párás világa, amikor legfeljebb hatan kerültek egy fülkébe, mozgatható üvegajtóval némiképp elzárva a külvilágtól, s a folyosón sietősen menetelő többiektől. Volt abban valami családias, ahogyan egy-két órára közös térbe kerültek idegenek. Gyors felmérés, szemrevételezés kellett a döntéshez, vajon beüljünk-e a fekete műbőr kalapot viselő, s asszonyával épp kolbász-darabokat, zsömlét és hegyes paprikát falatozó bácsi meg néni közé harmadiknak, számítva rá, hogy az üresen maradt többi helyet is hasonlóan ízes, zamatos emberek foglalják majd el. Vagy ha nem ez, akkor valamelyik hosszú láb, vagy a két karfát elfoglaló kezek zavarják meg az utazás nyújtotta élvezeteket.
Vonaton utazni egyébként jó, nem kell percenként az autó kormányát fogva döntenünk, óvatoskodnunk, kikerülnünk és figyelnünk, ráadásul, ha úgy tetszik, felállhatunk, járkálhatunk, s még illemhely is van, nem úgy mint a távolsági buszon. Bámulhatjuk hosszan az elsuhanó tájat, nézhetjük a lecsorgó esőcseppeket, de olvashatunk is, ha úgy tetszik. Régebben olvasós közönség volt a vonatos, persze nem mindig vaskos könyveket vett a kezébe, inkább afféle színes magazinokat, vagy napilapot, amiket reggel a postaládából vett ki, és direkt a hosszú útra tartogatva még csak bele se kukkantott odahaza.
A mostani vagonokban már nincsenek fülkék, vagy ha igen, elvétve, Kassára menet talán. Eltűntek a belső üvegajtók, szűkebbé váltak a csomagtartók, nem lebeg zsírfoltos barna függöny az ablakokon. Központilag gondoskodnak a melegről, a hidegről, időjárástól függően, mikor mi van éppen beprogramozva. Lassabban pásztázhatjuk felszálláskor az egybenyitott teret, megállapítva, milyen kevesen ülnek egymáshoz közel. A négyfős bokszokat rendszerint egy-egy utas foglalja el, csomagját feltűnően maga mellé helyezve, nehogy másnak eszébe jusson épp odaülni.
Két idősebb nő huppan le, az egyik mellém, a másik átellenben. Azonos korúak, öltözködésük is hasonló, de nem ismerik egymást, véletlenül érkeztek ugyanakkor ugyanoda, s szemelték ki ezt a két helyet. Hosszú percekig tartott, míg eligazgatták a bevásárlószatyrokat, összehajtogatták a kabátjukat, fejükön hagyva természetesen mindketten a kötött sapkát. Egyiké amolyan gyerekes-síelős, megköthető fülrésszel, rózsaszín, a másiké kissé decensebb, tányéros, visszafogottan zöld. Kézitáskájukat – amit méltán nevezhetnénk retikülnek is – mindketten az ölükben tartották, szorosan fogva a fület, s a csatot, amit csak akkor nyitottak ki, amikor már elindult a vonat.
Szinte egyszerre vették elő az egyik belső táskazsebből a mobilt, régi, kis képernyős, nyomógombos volt mindkettőjüké. Üzeneteket kezdtek írni, valahová, valakinek, pötyögve, meg megállva. Mindegyik betű lenyomása után újabb és újabb gombhangot hallatva tudatták a családdal, otthon maradt férjjel, aggódó fiúval, lánnyal, unokával, hogy minden rendben, a vonatot elérték, érkeznek az állomásra hamarosan, legyen, aki majd várja őket ott.