Vannak művészek, akik az életük során ragaszkodnak bizonyos tárgyakhoz és motívumokhoz, melyek aztán az életmű szerves részévé válnak, a képeiken visszatérő „vendégek” lesznek. A hatvanas években indult pop-art irányzathoz kapcsolódó Jim Dine művészete is ilyen, a munkáin folyamatosan ismétli a kedvenceit, melyek különböző színekben, formákban és anyagban tűnnek fel. A bécsi Albertina Múzeum kiállításán a látogató is elmerülhet ebben a mikrouniverzumban, és nyomon követheti a nyolcvankilenc éves amerikai mester papírmunkáin a motívumokat, melyekről az is kiderül, hogyan kerültek a művészete homlokterébe.
Dine sokoldalú alkotó, készít festményt, rajzot, nyomatot és szobrot is, a hatvanas évek óta pedig több mint háromszáz egyéni tárlata volt, és többször vett részt a Velencei Biennálén és a Documenta nevű kiállításon.
Az Albertina ezúttal a papírmunkáiból válogat, Dine ugyanis több mint ötven éve foglalkozik a médiummal, és a nyomdai lehetőségek teljes skáláját kipróbálta. A tárlat amúgy a művész nagylelkűségének köszönhető, mivel 2022-ben négyszáz nyomatot ajándékozott a múzeumnak.
De melyek is azok a konkrét motívumok, melyeket Dine használ?
A művészetében a legnépszerűbb jelkép a stilizált szív, melyet évtizedek óta a leggyakrabban jelenít meg.
A tárlat szerint a művészettörténetben ezen jelkép már a XVII. században feltűnt, az alkotó pedig a 1960-as évek közepétől kezdte el alkalmazni, majd a kilencvenes években a képein a szív a háttérbe került, amikor egyre több szimbólumot használt. Teljesen azonban nem szorult vissza, a tárlaton a The Woodcut Self (A fametszet-én) című 1991-es művén például egy kék színű szív látható, melyből a művész szeme néz ki. Szintén erős kép az 1986-os My Nights in Santa Monica (Éjszakáim Santa Monicában), melyen három fehér szív látható egymás mellett, a középsőn pedig egy koponya látszik, míg az 1983-as A Heart at the Opera (Egy szív az operában) című litográfián egy rózsaszín szívet látunk egy kalapáccsal és egy fűrésszel.
És ezzel el is érkeztünk Dine másik motívumkészletéhez, a szerszámokhoz, melyek már gyerekkorában lenyűgözték a művészt.
Anyai nagyapja egy vas- és szerszámboltot vezetett, apja üzletében pedig festéket és vízvezetékszereléshez szükséges eszközöket lehetett vásárolni, a fiatal Dine meg mindkét helyen segédkezett, ami az életére nagy hatással volt. Az életművében a szerszámok mint motívumok a hatvanas években jelentek meg, noha kezdetben csak három eszközt ábrázolt, a kalapácsot, a fogót és az ecsetet.
A művész magát is szívesen rajzolja és festi, amire a bécsi tárlaton is láthatunk példát. Dine azonban nemcsak klasszikus értelemben vett önarcképet készít, hanem olykor fürdőköpenyként jeleníti meg magát.
Ezen szimbólum 1964-ben tűnik fel a művészetében, mikor is a The New York Times napilapban meglátott egy hirdetést egy férfiaknak készült fürdőköpenyről, miután eldöntötte, hogy ez a ruhadarab az alteregója lesz.
Képein noha ritkán, növények és állatok is megjelennek, például a holló, melyet szintén egy gyerekkori álom és emlék inspirált: a szüleivel az állatkertben mentek, mikor is a fekete madár megszólította a fiút, és a következőt mondta neki: „Helló, a nevem Jimmy”. A történethez hozzátartozik, hogy Dine-t akkoriban a szülei így hívták.
A hétköznapi tárgyak és élőlények mellett a kilencvenes évek közepétől a műveken feltűnik egy irodalmi alak is, Carlo Collodi olasz író 1881 és 1882 között publikált meseregényének hőse, a fabábu kisfiú, Pinokkió, akinek történetét filmen is több alkalommal feldolgozták. Ezek közül az egyik leghíresebb a Walt Disney 1940-es animációja, amelyet a fiatal Jim Dine hat évesen látott, amikor anyukája elvitte a moziba. A művésznek a figura az emberré válás szimbóluma lett, és alkotója, Geppetto is lenyűgözte, aki a fából bábut készített, ami aztán életre kelt.
Infó: Jim Dine. Albertina (Bécs, Albertinaplatz 1). Megtekinthető március 23-ig.
