Volt százötvenhat is az a hetvennyolc, annyit élt. Részben osztrák-magyar arisztokrata családba született, a hatvanas-hetvenes években ott volt a „szex, drogok és rock and roll” élet sűrűjében. Mick Jagger előbb dalszerzője – ő és Keith Richard írta a debüt, As Tears Go By című dalát –, majd élettársa volt. Élt az utcán a Sohoban, és bizonyára palotában. Volt káprázatos vamp és megtört idős hölgy. Túlélt halálos betegséget és aggódhattunk érte a Covid idején.
Volt dalszerző, énekes és színész, játszott Godard-filmben Alain Delon partnereként és színpadon Csehov Három nővérének legfiatalabbjaként, Irinaként.
Sokakat megbotránkoztatott, amikor apácaruhában adta elő David Bowieval az „I Got You Babe”-et; 20th Century Blues című albumán úgy énekelt Kurt Weill-Brecht dalokat, hogy a CD is megkarcolódott. Írt neki lemezt Angelo Badalamenti (A Secret Life), és szívszaggatóvá tette a Metallica The Memory Remains-ét. Életkorával és életmódjával egyre mélyülő hangjában zengett a boldogság és a szenvedés, a keresés és a dac. Csavargott és megérkezett, felkavart és megbékélt. Beleordította a világba Lennon Working Class Hero-ja munkáshőseinek dühét. Szebb balladát talán sosem hallottam: még az Edith Piafnak írt Les prison du Roy-t is volt mersze elénekelni.
Egyáltalán, szinte mindenhez volt mersze. Ezért lehetett százötvenhat az a hetvennyolc.
