Térjünk majd rá vissza a fontosabb kérdések megoldása után. Az érv annyira meggyőző, hogy nem is értem, miért nem volt elég ugyanez a szerb és román felkelőknek a magyarok 1848-49-es szabadságharca idején. Igazán beláthatták volna, hogy Magyarország az életéért küzd. Kiegyensúlyozatlan harcot vív a közös ellenség, a Habsburg Birodalom ellen. Erre ők jöttek az igényeikkel. Azonnali engedményeket követelve. Emlékeim szerint Kossuth Lajos (a forradalom pénzügyminisztere, majd kormányzó) egy szerb küldöttnek végül azt mondta: „Akkor összemérjük pengéinket.” Összemértük, és a miénk rövidnek találtatott. Ha nem is a szerbekkel és románokkal szemben, de az oroszok már akkor is „annyian voltak, mint az oroszok”. Persze nincs ezen az egészen mit gondolkodni: akkor is Magyarországnak kellett volna alkalmazkodnia – a kisebbségi követelések azonnali kielégítésével most is – a kisebbségi igények támogatásának határidő nélküli jegelésével. Logikus, nem?
Barátjuk sokat fogja hallani, hogy a trianoni határok jogosan torolták meg a magyarországi nemzetiségek évszázados elnyomását. Nem célom a szerecsenmosdatás (ha ez a kifejezés még nem került tilalmi listára), de azt mindenképpen javasolnám neki, kérdezzen majd rá szomszédainknál, melyik náluk az a három legidegesítőbb magyar telep, amely mindmáig zavarja őket. A gyarmatosítás kulcsszava ugyanis a „telep”, a „telepes”, már Köln városa is Colonia Agrippinaként látta meg a napvilágot. Nos, ilyen telepeket senki nem fog tudni mondani neki. A honfoglalást követően a magyarok nem települtek be sehová. Egy hivatalnok, tanító, lelkész persze oda költözött, ahová küldték – egyedül, vagy a családjával – de az „evezzünk le (vagy föl) a Dunán húsz hajóval és alapítsunk ott egy falut” gondolkodást hírből sem ismerték. Az erdélyi román és alföldi szlovák betelepülést ismereteim szerint leggyakrabban az új munkáskezeket kereső magyar(országi) földbirtokosok kezdeményezték, a németek és a szerbek ugyanakkor maguk is aktívan keresték a „migrációs” lehetőségeket, ami politikai támogatást is kapott. A német lakosság növekedése egy rebellióra hajló országban csak hasznos lehet, a török elleni háborúk idején pedig a Habsburgok hadvezetése azzal biztatta a szerbeket törökellenes felkelésekre, hogy nem baj, ha elbuknak, kapnak majd földet Magyarországon, van ott elég elnéptelenedett falu. Az adatkezelés persze már akkor sem volt tökéletes, előfordult, hogy a kijelölt magyar falu nem volt lakatlan. Még. Aztán persze az lett, hiszen egy puskákkal és kardokkal érkező fegyveres csapattal nem lehet sokat vitatkozni. Már ha a menekülés lehetőségét egyáltalán felkínálják – minek arról egyezkedni, mit vihet magával az elüldözött és mit nem.
A határok szentek és sérthetetlenek. Mindenütt a világon. Magyarországon is. Mindaddig, amíg nem állapítanak meg új, még szentebb és még sérthetetlenebb határokat. Ha a körülöttünk létrehozott új államoknak előnyös határokat kellett biztosítani, annak mindig megtalálták a módját – függetlenül attól, milyen mélyen kellett ehhez a magyarok által lakott térségbe belevágni. Bécsből autózva Budapest felé, főleg sötétedés után, az ember egy kilométerre a határ előtt szinte „kilátóban” találja magát, alatta messze világít az egész táj, mutatva, hogy Miklóshalmát (Nickelsdorf) valószínűleg „stratégiai magaslatként” ítélték a megbízhatóbbnak tartott Ausztriának. Pozsonynál a Duna innenső partján néhány magyar faluról még 1947-ben is kiderült, hogy szent, sérthetetlen – és csehszlovák. De jó példa Somoskő vára is. A vár és a „váraljaként” fejlődő két falu természetesen mindig összetartozott. (Békében a falvak terményeket és munkáskezeket biztosítottak a várnak, támadás esetén a lakosok bemenekülhettek védelemért.) Trianonban is együtt adták Csehszlovákiának a kis „agglomeráció” egészét. 1924-ben Somoskőt és Somoskőújfalut újra Magyarországnak ítélték – de a szélső házak kerítései fölött pár méterre emelkedő vár azóta is (Cseh)Szlovákiából tekint le rájuk. Fenyegetően. Bocsánat: védelmezően. A legviccesebb azonban Írott-kő hegycsúcsa Kőszeg fölött. A valaha az Esterházy és Batthyány családok birtokainak határát jelölő „írott” szikla közelében 1913 óta kis kilátótorony áll, ma a magyar-osztrák határ egyik fordulópontján. Az épület középpontján rajzolt kör 360 fokából egy kb. 90 fokos szög szent és sérthetetlen magyar terület, 270 fok osztrák. A tornyon belüli magyar terület még Magyarország felől is sérthetetlen – az épület egyetlen bejárata ugyanis Ausztriából nyílik.
Összességében, szerintem valaki csak olyan témában adjon tanácsokat másoknak, amelyben saját eredményei (track record) meggyőzőek. Ha egy ország 500 év óta egyetlen mérföldnyi határát sem tudta megvédeni, mások határvitáit illetően a legbölcsebb mély hallgatásba burkolóznia. (Szövetséges elleni támadás esetén persze nincs min gondolkodni, pacta sunt servanda. A szerződéses paragrafusok remélhetőleg azt is pontosan rögzítik, mi a teendő, ha valakit azért ér támadás – mert visszalőnek rá. A problémát már az 1969-es szovjet-kínai határvillongások idején jelezte egy szovjet politikai vicc: „Egy belarusz traktor békésen szántotta a határ menti földeket, amikor a kínai revizionisták fegyveres csapatai támadást intéztek ellene. A belarusz traktor viszonozta a tüzet, jelentős ellenséges erőket semmisítve meg.”)
Biztosan ismeri a reklámot: „az vagy, amit megeszel”. A felfogás terjed, találkoztam már „az vagy, amit olvasol” és „az vagy, amilyen zenét hallgatsz” változatokkal is. Az eredetit persze egy XIX. századbeli német influenszer találta ki, kicsit idegesítőbb olvasatban, ezért a fact-checking algoritmusok egy idő után törölték mindenhonnan, de Magyarországon régen nyomtatásban is forgalmazták, így antikváriumokban még ma is fellelhető. Szerinte kb. „úgy gondolkozol, ahogy élsz”, „az vagy, amit megéltél”, „a néped gondolkodása történelmi tapasztalatainak összegződése”. A tapasztalatok persze eltérő tanulságokkal szolgálhatnak: Amerikában a közép-nyugati angol telepes holland szomszédjától eltanulta a sajtkészítést, a némettől a sörfőzést, cserébe megtanította őket a whiskeypárlás rejtelmeire, közösen pedig könnyebb volt jogos védelmet biztosítani az érzékenyítő tanfolyamok hiányában sajnálatosan nem kellően befogadó skalpvadászok ellen. Mindenki jól járt, világos tehát, hogy az idegenek értékes erőforrást jelentenek. Magyarországnak is megvannak a saját tapasztalatai: a török elől bemenekülő szerbek és a konstantinápolyi rabszolgapiacon eladott magyarok helyére Erdélybe betelepített románok egy idő után bejelentették, hogy egyetértenek a magyar plakáttal: „Azé a föld, aki megműveli”. Itt tehát az idegen szintén fontos erőforrás. Csak nem a te erődé. A másé pedig számodra kockázatos lehet. Ma még nem az? Várj holnapig… A modern média persze erre is kínál megoldást. Nyilván a tapasztalatokból kell kiindulni, de miért pont a sajátokból kellene? (Az okos is más kárán tanul.) Kunta Kinte unokája szabadon hasznosíthatja a Vanderbilt vasútépítő család tapasztalatait is. Attól, hogy én tuareg vagyok, még alkalmazhatom a maláj történelem tanulságait. „Az vagy, amit… Brat Pitt megevett.” Én mégis inkább Bob Marleyt érzem meggyőzőnek: „In this great future you can’t forget your past…”
Magyarországon nemrég plakátkampány indult: „Ruszkik haza!” Hatásos volt, a ruszkik hazaindultak. Bár földrajzból nem mindegyikük jeles. Hallottam olyan fake news-t is, hogy egyes 1956-os „újrafelszabadítóink” Budapest utcáin érdeklődtek arról, merre van pontosan a csatorna. A Szuezi. Ahová elindultak. A politikai tiszt korrektül felkészítette őket, nem hibáztatható, ha egy nagy válság mellé becsúszik egy kisebb is. (Hadd szúrjak itt be egy eredeti szovjet politikai viccet: közvélemény-kutatást készítenek arról, hogyan szeret a lakosság külföldre utazni. Vonattal? Busszal? Hajóval? Repülővel? De a megkérdezett nem most jött le a falvédőről, azonnal rájön, hogy egy KGB-ügynök provokálja. „Eszembe sem jutna külföldre utazni, fiam. Boldog vagyok, hogy a világ legszabadabb országában élhetek, itt mindig szabad vagyok, dehogy utaznék máshová nyaralni.” „De ha csak pár napra, puszta kíváncsiságból? Romantikus hajózást vagy modern repülőutat választana inkább?” „Csakis itthon utaznék bárhová, fiam.” „És ha a haza kérné meg, hogy utazzon külföldre, Iván Ivanovics?” „A haza, fiam? Miért nem ezzel kezdted? Akkor természetesen tankkal.”) Nos, az oroszok most is hazaindultak. Hagyományőrző térképeket használva. Haza a tatároktól 1783-ban elfoglalt Krímbe (azok 1473 óta már úgyis a török szultánnak hódoltak, nem mindegy nekik, hol székel a végső tulajdonos?). A nagy közös társbérlet kopasz házmestere ugyan új lakót írt be a vonatkozó rubrikába 1954-ben, de hát akkoriban tulajdonról még nem is hallottak errefelé, Petrovékhoz egyet, Ivanovékhoz kettőt, Volkovékhoz hármat kellett csöngetni a „kommunális lakás” ajtaján, a konyhát-fürdőszobát közösen használták, idősávok szerint elosztva. (További szovjet politikai vicc, a Magyarországot durva eszközökkel pacifikáltató házmesterről: Új történelemkönyvet írnak a Szovjetunióban és minden vezetőtől megkérdezik, mit szeretne benne látni magáról. A rend kedvéért felkeresik a már évek óta félreállított Hruscsovot is, aki visszakérdez: „Brezsnyev elvtárs mit kért, mit írjanak róla?” A szerkesztők fellapozzák jegyzeteiket: „Ő lesz Bölcs Leonyid.” „Igen? Akkor legyek én Kócos Nyikita.”) Hazaindultak a ruszkik a Donyec-medencébe is. Belementek volna abba is, hogy többségként is idegenek maradjanak, úgy érezték, túl sokan vannak az asszimilációhoz, de a túláradó vendégszeretetnek ez kevés volt: „Érezzétek magatokat otthon – váljatok nyelvetekben is helyivé!”
Életem első politikai emléke amerikai vonatkozású volt: a Kennedy-gyilkosság. 6 éves lévén nyilván nem sokat értettem a dologból, de a temetés tv-közvetítésébe belenéztem, mert a rádió azt ígérte, hogy a koporsót ágyútalpon fogják a sírhoz kísérni, az ágyúkra pedig mindig kíváncsi voltam. (Ágyútalp végül nem volt, már ez is „féknyúz” volt.) Szüleim soha nem politizáltak – legalábbis előttünk, gyerekek előtt nem –, de azt érzékeltem, hogy gondterheltek. „Nagyon rendes bácsi volt, fontosnak tartotta, hogy megőrizze a békét” – mondták nekünk. Később raktam csak össze a képet arról, hogy a jóvágású fiatalember és az ENSZ-ben a pulpitust egy féknyúz szerint lehúzott cipőjével verő kopasz házmester nem sokkal korábban sikeresen hárított el egy nukleáris világháborút. Amely abból készült kitörni, hogy egy másik jóvágású fiatalember startup vállalkozást indított a „cukor és szivar helyett felvonulási terület” üzleti modell alapján. Kinek van kedve trópusi növényekkel bíbelődni, ha helyette megélhetünk abból, hogy a szomszédai vagyunk valakinek, akit egy ismerőse a közelében földbe ásott petárdákkal akar bosszantani? Ő pedig miért ne biztosíthatna ehhez telket, hiszen teljesen „szuvenír”, azt árul, amit akar, rumot, napernyőt, petárdasilót. Az ötlet kétségkívül innovatív, de a fenyegetett annyira megorrolt miatta, hogy ő is durva dolgokkal kezdett fenyegetőzni. Végül maradt a nád és a dohány – de cserébe a később lelőtt úr is leszereltetett pár petárdát az egycipős kopasz kertjének déli oldala mellől. A világ fellélegzett és igaza volt. Jobb a vitákat asztalnál rendezni, mint moziba menni a „The Day After” című filmre. Persze, ha van még kinek, és áll még a mozi.
