„ A helyzet siralmas” – mondta Spiró György író nemrégiben a Népszava-esten, arra a kérdésre, hogy ünnepelhetünk-e, vagy inkább szomorkodjunk mostanság a Magyar Kultúra Napján. A válasz elsőre írói túlzásnak is tűnhet. De ha végigvesszük például a legutóbbi kulturális ügyeket és azok kezelését, akkor megállapíthatjuk, egyáltalán nem az.
Kezdjük a kulturális intézmények, közöttük a színházigazgatók kinevezési gyakorlatával. Az eddig szakmailag megbízható ifjúsági és gyermekszínházként működő Kolibri Színház élére egy olyan személyt nevezett ki a fenntartó minisztérium, akit ellenzett a társulat, míg a korábbi színháza gazdálkodását még mindig vizsgálják hatóságilag. Noha lett volna belső jelölt, aki már bizonyított, az együttes bizalmát is élvezi.
Hankó Balázs minisztert ez ügyben is kérdezte egy hosszadalmas interjúban az Index. A miniszter először nem értette a felvetést, majd elmondta, valóban zajlik egy vizsgálat, de ismeretlen tettes ellen. Szerinte az igazgató a szakmai ügyekért felelős, nem pedig a gazdaságiakért. Persze, ha mégis elmarasztalják, akkor majd lép. Ők a mostani pályáztatásnál mindenben szabályszerűen jártak el, nem is érti a kötözködést.
Aztán arról is szó esett, hogy a senkivel nem egyeztetett törvénymódosításnak köszönhetően a jövőben lehetőség lesz meghívásos pályázatok kiírására is. De senki se gondolja, hogy ezután a miniszter felébred majd álmából és kénye-kedve szerint dönt, hanem szakmai testületek segítenek abban, kit hívjanak meg a pályázaton való részvételre. Ez aztán a bevállalós válasz. Hoztam is ajándékot, meg nem is…
Emlékszem, amikor egy korábbi miniszter (nem a mostani kormánypárthoz köthető) a Nemzeti élére saját hatáskörben kinevezett egy népszerű, elismert színészt, akivel történetesen személyes, jó viszonyt ápolt, az eljárás mekkora felháborodást váltott ki. A kiválasztott hamar le is mondott a pozíciójáról. Nemrégiben viszont már a mostani miniszter pályázat nélkül nevezte ki az Erkel Színház új vezetőjét. Nem tudni, volt-e meghívásos kör, vagy bármilyen előzetes versenyeztetés a pozícióra. Egyáltalán tudott-e bárki erről a szándékról? A pályáztatási gyakorlat az elmúlt években finoman szólva hitelét vesztette, de ha így van, akkor tessék egyértelműen fogalmazni és pontosan elmondani, a jövőben milyen változtatás várható ebben a kérdésben.
A másik neuralgikus pont a kultúrafinanszírozás. Amikor, arra kérdeztek rá a miniszternél, nem tartja-e aránytalannak, hogy két kiemelt programra tizenegy milliárd jut, az összes magyarországi kőszínházra pedig csaknem tizenhat milliárd, akkor így riposztozott: „Önöknek problémájuk van Vidnyánszky Attilával?” Vidnyánszkyhoz tartoznak az említett projektek is, meg még sok minden – tehetjük hozzá. A válasz inkább cinikus, mint korrekt. A kultúrharcot élteti, mert anélkül – ugye – nem megy.
Tegnap elmentem három román színház koprodukciójára, illetve vendégjátékára a Nemzeti Színházba, mert szakmailag érdekelt. A kultúrharc viszont egyáltalán nem érdekel! Nagyon unom és kártékonynak tartom. Na meg Spiró szavaival: siralmasnak.