– Te hogy látod, itthon javul-e egyáltalán a mozgáskorlátozottsággal élők helyzete, több-e a lehetőség, mint mondjuk kamaszkorodban?
– A közlekedés egyre jobb. A Marczibányi térnél nőttem fel, akkoriban a Margit-szigetre még csak gyalog tudtunk kimenni, nem volt Combino. Vannak még a BKV-nak határai, de ez most már szépen lassan fejlődik.
– Az emberek is fejlődnek?
– Szerintem nyitottabbak lettek. Egyre többet járok érzékenyíteni, mesélni az életemről, akár a Nyomik című film kapcsán is (Surányi Judit 2024-es dokumentumfilmjében négy, fogyatékossággal élő embert, köztük Karcsit kíséri el balatoni nyaralásukra – a szerk.).
Azt szoktam mondani, hogyha egy ember még soha nem találkozott mozgássérülttel, attól nem is kéne elvárni, hogy érzékeny legyen felénk. Nekünk kell láthatóvá tenni magunkat, utána nem lesz ilyen furcsa reakció bennük többé.
Ahogy haladunk előre az időben, azért látszik előrelépés. A szocializmusban még be voltak zárva a sérültek mindenhova, azóta jó kis inkluzív terek is kialakultak, javul a társadalmi felfogás, bár van hová fejlődni. Például amikor Németországban dolgozom, ott teljesen más a hozzáállás.
– Nagyobb tisztelettel bánnak veled?
– Az is. És tudják, hogy ha egy sérültet hívnak egy munkára, egyrészt alap, hogy kifizetik, másrészt alap az is, hogy aki nem önellátó, annál a személyi asszisztencia biztosítását is beleszámítják a honoráriumba. Itthon meg ha hívnak valahova, sokszor azt hiszik, nekem tesznek szívességet, hogy táncolhatok valakik előtt.
– Adrival ez a harmadik közös munkátok. Mi az, amiben ő más, hogyan instruál téged, miképp viszonyul hozzád?
– Ez az első olyan munkám, ahol nem inkluzívan táncolunk. Adrinak van egy külső rálátása, nem feltétlenül azt kéri, ami nekem komfortos, vagy amit én szeretnék csinálni, hanem határozottan kiáll, hogy „jó lenne, ha ezt megcsinálnád, Karcsi”. Jobban kibillent a komfortzónámból, mint akikkel eddig táncoltam, és mindig tanulok tőle. Olyan improvizációs technikákat is, amikbe kevesebbszer tudunk belemenni az Artman Egyesületben, ahová még régen egy barátom hívott el, és azóta is együttműködöm velük. Nagyon imádom az Artman működését, de ott kialakult csoportfolyamatok vannak.
Adri kicsit más szemszögből néz erre a fogyi testre. De mindig azt mondom, ha egy ilyen testet berakunk a színpadra, azért kell egy koncepció.
Sok olyan szervezet is van, akik a sérülteket csak kiteszik a színpadra, hogy valamit csináljanak, járkáljanak fel-alá, és kábé freakshow-szerűen lehet őket nézni.
– Te mire vágynál, kik jöjjenek el az előadásodra, kiknek szeretnéd megmutatni ezt?
