A reformátusok szeretnének megújulni, a témáról nagyszabású konferenciát rendeztek a minap. Az okok szerteágazók, de a megújulás igényét egy konkrét, jól beazonosítható esemény hozta felszínre: a kegyelmi botrány. Balog Zoltán püspök (az Orbán-kormány volt minisztere) révén a református egyház is belekeveredett a dicstelen ügybe, és a szégyent azóta se tudta feldolgozni. De legalább próbálkozik vele, ami mindenképpen elismerést érdemel.
Egy évvel ezelőtt új politikai időszámítás kezdődött. Tavaly februárban söpört végig a döbbenettel kevert felháborodás Magyarországon: ekkor derült ki, hogy Novák Katalin államfő kegyelemben részesítette K. Endrét, a bicskei pedofilügyben érintett, jogerősen elítélt igazgatóhelyettest. Tette ezt Balog püspök javaslatára, aki abban sem talált kivetnivalót, hogy egyházi méltóságként a köztársasági elnök tanácsadója legyen. A botrányba Novák Katalin és Varga Judit volt igazságügyi miniszter belebukott, Balog Zoltán csak félig. Bár lemondott a református zsinat lelkészi elnöki tisztségéről – és más megbízatásairól is –, maradt a dunamelléki egyházkerület püspöke. A távozását sürgető petíciónak eddig nem volt foganatja.
A jogállam sorozatos megerőszakolása, a parlamentarizmus megcsúfolása, az államhatalommal szervesült intézményesített korrupció, a parancsuralmi rendszer fojtogató terjeszkedése, az oktatás és az egészségügy leépítése együttesen sem volt elég ahhoz, hogy a magyar társadalom fellázadjon. Mégis: sokan, régóta jósolgatták, hogy jönnie kell valamilyen ügynek, ami nem kalkulálható előre, amire senki sem számít, de alkalmas arra, hogy megingassa a rendíthetetlennek tűnő Fidesz uralmát. Tényleg jött. Igaz, 2024-ig kellett várni rá.
A kegyelmi botrány nem csupán a református egyházat rázta meg, olyan politikai földrengést váltott ki, ami alapjaiban rendezte át az erőviszonyokat. Színre lépett Magyar Péter, aki viharos gyorsasággal kinőtte a „Varga Judit volt férje” szerepet. Az általa vezetett Tisza Párt majdnem 30 százalékot szerzett az EP-választáson, és utána sem fogyott el a lendület: tartósan átvette a Fidesztől az első helyet a pártok népszerűségi versenyében. Ámulunk és bámulunk. Magyarország orbáni megszállásának tizenöt évében hasonlóra még nem volt példa.
Az elmúlt egy évben a Fidesz nem tért magához, annyira nem, hogy – elemzők gyakran visszaköszönő fordulatát használva – folyamatosan hibát hibára halmoz. A zavarodottság nem múlik, a válság mélyülni látszik. A közelmúltból megemlíthetjük azt a propagandavideót, amelyben a kormány sikerként igyekezett eladni a csaknem 50 ezer halálos áldozattal járó Covid-járvány elleni védekezést, de a ki nem kényszerített hibák közé tartozik a mini-Dubaj nevű borzalom terve is.
A Fidesz elveszítette tematizáló képességét, amivel csak próbálkozik, visszafelé sül el. A korábban bevált lejárató kampányok Magyar Péterrel szemben hatástalanok.
Közben a Tisza áradása elsorvasztotta a parlamenti ellenzéki pártokat. A szélsőjobboldali Mi Hazánkat nem számítva pillanatnyilag egyedül a Demokratikus Koalíció bízhat öt százalékon felüli támogatottságban. A helyzet nem nélkülözi az igazságtalanságot: bár az ellenzéki pártok összességében főként a marakodásban és a kudarcok halmozásában jeleskedtek, jó néhány politikusuk tisztességes munkát végzett, amivel közvetve Magyar Péter felemelkedésének is megágyazott.
Aggodalomra adhat okot, hogy a Tisza Párt működésében kiütköznek a túlzott centralizációval járó vezérelvűség és a hatalmi arrogancia jelei, de ezeket – amíg nem válnak általános trenddé – tekintsük viszonylag könnyen gyógyítható gyermekbetegségeknek.
Ha nem is vallási, köznapi értelemben kegyelmi állapotban van az ország. Legalábbis az országnak az a része, amelyik az Orbán-rendszer bukását szeretné.
Hétmérföldes ostobaság lenne kijelenteni, hogy már most eldőlt, ki nyeri a jövő évi parlamenti választást. Annyit viszont bízvást lehet állítani, hogy reális esély mutatkozik a kormányváltásra. És ez máris sokkal több annál, amit az ellenzéki szavazók a 2022-es súlyos vereség után remélhettek.
