A Netflix-kínálat első pillantásra elvetve, az HBO Maxé meg néhány perc böngészés után. Mit nézzünk? Esetleg egy régebbi jó magyar darabot? Ami jó, már ezerszer láttuk. Mindegy, legyen valami, én dönthetek. Nagy felelősség. Most már nem lehet elcseszni két órát az életből. Bámulom a DVD-ket, de hagyom őket a helyükön. Aztán váratlanul eszembe jut valami, de még mindig járkálok, töprengek, Megnézném, de nem akarok csalódni és főleg csalódást okozni. Meg nincs is meg a film. A Hímnem, nőnem.
A hetvenes évek végén valahogy elcsábítottak egy filmklub francia újhullámos programjára. Nem szerettem a filmklubokat, volt bennük valami belterjes, sznobos tömjénszag. Mi most félroncs kópiákon hozzájutunk ahhoz, amihez kevesen. Az igazi menő filmekhez. Nem vonzott ez a körítés. A filmek azonban nagyon tetszettek, feldobtak. Különösen Godard-tól a Hímnem, nőnem. Teljesen belém égett huszonévesen. Azóta hordozom magamban valahol annak az élménynek a hangulatát, szellemi töltetét, a főhős, Paul, azaz Jean-Pierre Léaud figuráját.
