Hídvám
Annyit hallottam innen-onnan,
mi mindenről mondtak le a gyerekük miatt
– anya a gimnáziumot hagyta ott,
apa a műszaki egyetemet
(néhány oldalt áthúztak az indexében,
ezenfelül odaírták, hogy érvénytelen),
és de sokszor ettek zsíros kenyeret –,
hogy elhatároztam:
a magam részéről az enyéimért
semmiről se fogok lemondani,
ezt ne vethessem később a szemükre,
sem senki más.
Így is tettem,
szabadon lélegeztem
– emlékezetes, hogy egy ízben, mikor
egész éjszakai kocsmázásból érkeztem,
már ébren lévő hitvesem azzal fogadott:
„Te szegény, milyen fáradt lehetsz!” –,
sok mindenről lemondtam,
de nem a gyerekeim,
hanem költői pályám érdekében,
próbáltam komoly eredményt elérni,
nem rajtuk múlott, ha nem sikerült.
Más kérdés, hogy nem sajnáltam tőlük,
adtam nekik az ételemből,
a pénzemből, az időmből,
a figyelmemből, az energiámból,
de ez nem jelentett számomra lemondást,
inkább ugyancsak kiteljesedést.
Örök garancia
Elromlott a kávéautomata
belvárosi munkahelyemen,
neszkávéhoz nem volt kedvem,
átmentem hát a legközelebbi trafikba,
egyszer különösen ízlett az ott kapható,
érettségin felügyeltem,
mikor egy munkatársam meglepett vele,
most is jólesett,
s miközben kortyolgattam,
megtetszett egy benzines öngyújtó,
hirtelen döntéssel azt is kifizettem.
Nekem megjött a Jézuska,
újságoltam visszafelé a portásnak,
és mutattam szerzeményemet,
elismerő arckifejezéssel mustrálta,
aztán kérdezte, tudom-e,
hogy korlátlan idejű jótállás van rá?
Ez megvesztegette képzeletemet,
hiszen éppen ez az,
amire írásaimat illetően vágyom:
mint elsüllyedt hajón a rum,
minőségüket bármeddig őrizzék meg,
és felötlött bennem
úgy hirdetni a következő kötetem,
hogy ha valaki elégedetlen vele,
vagy később elavultnak érzi,
visszatérítem az árát,
másnap reggel pedig ennek kapcsán
beugrott egy régi-régi töredékem,
mely képet ad, hogyan gondolkodtam
hajdanában a költészetről:
mert az univerzum, úgy fest, szétszalad,
de a vers koherens marad.
