Mi van a levegőben Dániában, hogy évtizedek óta képes uralni a férfi-kézilabdázást?
Ez itt nemzeti ügy, a futball után a legnépszerűbb sport: nagyon szeretik, sokat elárul, hogy a vb-győzelem utáni hazautat az oslói felszállástól élőben közvetítette a TV2 csatorna, hétfőn húszezres ünneplő tömeg várta a csapatot Koppenhága főterén, a városházán pedig még a dán király is fogadta a játékosokat – válaszolta a húsz év óta Dániában élő Orvos András, aki amellett, hogy a daniasport.hu oldal alapítója, UEFA C-licences labdarúgóedzőként is érintett a helyi sportban. – Most mindenki azt taglalja, hogy miért és mitől ilyen jók, mi ennek a titka, de szerintem ez nagyon leegyszerűsítő megközelítés. Mondhatnám azt, hogy gyorsabbak, ügyesebbek, magasabbra ugranak, jobban koncentrálnak és sok a jó játékosuk, meg egy nagyon okos, a játékhoz kiválóan értő szövetségi kapitányuk van.
Ez mind igaz, de ezt a fölényt csak annak a páratlanul felépített rendszernek a keretein belül lehet értelmezni, amivel a dánok megelőzték a világot.
Ennek köszönhető, hogy simán levezényelték a generációváltást. A legendák, mint Mikkel Hansen és Niklas Landin visszavonulása után jött Mathias Gidsel, aki 74 góljával most toronymagasan védte meg gólkirályi címét. 35-40 olyan játékosuk van, aki topligákban játszik. Sokan vicceltek is a győzelem után, hogy Dániának olyan erős a válogatottja, hogy a vb-döntőben a dán B csapat lett volna a legkeményebb ellenfele…
Ez durva vicc.
Az ellenfelekre nézve az, de akkor is leírja a valóságot, ha némiképp túlzó. A zsinórban megnyert négy világbajnoki cím önmagáért beszél. Nikolaj Jacobsen kapitány azt mondta, nem az volt a céljuk, hogy az első hatba vagy négy közé kerüljenek. Hanem egyértelműen az, hogy aranyéremmel térjenek haza. Végig hittek ebben, vagyis mentálisan is nagyon erős a társaság.
Miből építkezik a dán rendszer, mi az egyedisége?
A feleségem, Orsi civil munkája mellett a kézilabda-utánpótlásban dolgozik, és egy klub elnökségi tagjaként van rálátása a dán sport összes szintjére, ezért képben vagyunk. Nem egy korosztályra fókuszálnak, hanem az egész rendszerre, melynek felépítése példaértékű: az utánpótlásról, a sportról való gondolkodásuk, a sportiskolák, az akadémiák működése, a gyerekek neveltetése minden szinten komplexen jelenik meg. Ennek végeredménye, hogy a topligás férfi kézilabdázók mellett nagyon kapósak a női kézilabdások is, miközben több mint ötven dán labdarúgó játszik európai csúcsligákban, de női labdarúgóik is a kontinens legismertebb csapataiban profiskodnak. Ugyanez igaz a jégkorongozóikra az NHL-ben vagy a teniszezőikre is. Nem beszélve arról, hogy a dán edzőket – legyen szó kézilabdáról vagy labdarúgásról – világszerte keresik a topklubok. Ennek magyarázata a rendszerben rejlik, Dániában nagyon erős sportkultúra alakult ki.
Jól nyúlnak a fiatalokhoz, megfelelően fejlesztik őket, és engedik őket játszani a saját szintjükön. Nem korlátozzák a fantáziájukat szigorú szabályokkal, csak kereteket szabnak nekik, és mindenekelőtt gyerekként kezelik őket – nem „kézilabdázóként” vagy „labdarúgóként”.
Az utánpótlás-nevelésükre inkább a sportiskolák jellemzőek az akadémiák mellett, amelyek képesek olyan játékosokat fejleszteni, akik trendik, irányt mutatóak, ezért is keresettek a világban. Ha van valami, amit érdemes ellesni tőlük, az a tehetségfejlesztési környezet, amely ilyen hatékonyan működik. Ha van dán titok, akkor ez az.
A gyerekkori kiválasztás hatékonysága miért jobb ott, mint máshol?
Skandináviára egyetemlegesen igaz, a dánokra meg különösen, hogy itt a sportrendszer hatékonyan választja ki a tehetségeket: fiatalkorban nem mindig a legtehetségesebbek kapják a legnagyobb figyelmet, hanem azok is, akik a legkeményebben dolgoznak az edzésen, még ha a képességeik nem is olyan magas szintűek. Így nem veszítik el azokat a játékosokat, akik esetleg később érnek be, és nem maradnak le pusztán azért, mert eleinte nem voltak olyan szinten, mint a társaik. Nincs teljes rálátásom a hazai sportrendszerre, de összehasonlítva a dán modellel, azt gondolom – minden rossz szándék nélkül –, hogy a magyar akadémiai rendszer nem termel ki megfelelő mennyiségű és minőségű játékost a nemzetközi piacra. És ez nemcsak kézilabda-specifikus, hanem például a futballra is igaz. Ezen kellene változtatni.
Rendben, és hogy? Mit tenne, ha döntési helyzetben lenne?
Ki is tettem több posztot az oldalamra ebben a témában: Emil Nielsen, a világbajnokság legjobb kapusa gyerekként nem tűnt ki, ráadásul agyhártyagyulladása volt tizennyolc évesen, a gyógyszerektől meghízott, de ha el is késett az edzésről, nem kövérezték le, mindig volt helye játszani, befogadták, nem zavarták el. Ma a világ legjobbja. Vagy Mathias Gidsel, a vb gólirálya, a világ legjobb lövője, aki tizenöt éves korában a G. O. G. második csapatában játszott, mert nem volt elég jó a többieknek. De volt lehetősége játszani. És nem adta fel az álmát, nem hagyta abba, mert a rendszer nem engedte. A lényeg, hogy a szisztéma lehetőséget ad arra, hogy a gyerek, a fiatal végigjárja ezt az utat, pláne, ha később érik kortársainál.
Magyarországon szerintem az a probléma, hogy akadémiában gondolkoznak, és arra koncentrálnak, hogy legyen egy jó válogatott.
Ki is jön hét vagy nyolc nemzetközi szintű játékos, aki meg fog felelni az akadémiai rendszernek. Csak eközben az úton elhagynak még ötvenet.
Minden mutatóban hihetetlenek
* Átlagban 13,4 gólos különbséggel győzték le az ellenfeleiket.
* Mathias Gidsel tíz gólt szerzett a fináléban, így toronymagasan, 74 találattal védte meg gólkirályi címét.
* A torna legértékesebb játékosa lett, így egyértelműen átvette Mikkel Hansen szerepét és örökségét a válogatottban.
* A vb legjobb balátlövője Simon Pytlick, a leghatékonyabb kapusa Emil Nielsen lett.
* Megható és nagyvonalú volt, amikor a döntő utolsó másodpercben a dán védőfal szétnyílt, és engedte a horvát irányítónak, Domagoj Duvnjaknak, hogy megszerezze a vb utolsó gólját, így tisztelegve a búcsúzó legenda előtt.
