Évek óta viszonylag rendszeresen írok különböző felületeken magyar-belarusz párhuzamokról. (Vagy mondjak inkább magyar vs. belarusz ellentéteket? Ez „igazságtalan” lenne abból a szempontból, hogy nincs még egy EU tagország, amely ilyen szoros, csaknem baráti kapcsolatot ápolna „Európa utolsó diktatúrájával” – ahogy hosszú éveken át szokás volt a Belarusz Köztársaságot nevezni.) Most is már egy ideje forognak a fejemben a gondolatok, hogy valami figyelmeztetést kéne küldjek haza, Magyarországra, ha nem is arról, hogy rossz irányba megyünk – ezt talán mindenki látja –, hanem arról, hogy még sokkal rosszabb irányba mehetünk. És hogy ez konkrétan milyen típusú veszélyeket jelent(het).
Helyzet van, sőt fokozódik. A két legfontosabb tényező ez ügyben: a) végre látszik valami lehetőség, hogy az egyre gyűlöletesebb és ami ennél is fontosabb, egyre ártalmasabb NER rendszert elküldjük a helyére, minimum a történelem szemétdombjára, de remélhetőleg, legalább részben vagyonvisszaszerzéssel - a börtönbe; b) minden valószínűség, sőt minden JEL szerint maga a NER pedig a kialakult helyzetben a legjobb védekezés módszerét választja. Nem egyszerűen a támadást – ebben komoly gyakorlata van -, hanem bizonyára egyre durvább, egyre erőszakosabb lesz, mert a koncot meg kell védeni és gyarapítani kell!
Hiába a helyzet, én csak halogattam az írást… De nemrég szembejött velem a HVG cikke, melyben egy lengyel szakértő - habár írása alapvetően másról szól - azt mondja, hogy „Magyarország lesz a következő Belarusz”. Vegyük tehát alaposabban is szemügyre Magyarország elbelaruszosodását.
Az itteni nagyfőnöknek, ’94-es hatalomra jutása után egyik első dolga volt, hogy egy népszavazás után (vesd össze: nemzeti konzultáció) a hivatalos belarusz nyelvvel azonos rangra emelte az oroszt (és helyreállította a szovjet jellegű állami szimbólumokat). Innen már könnyű volt, ha nem is büntetendővé, de hol erőteljesebben, hol kevésbé üldözendővé és büntethetővé tenni a belarusz nyelv nyilvános használatát. (Egészen más a téma, de ideológiája és hatása sokban hasonlatos a kokárda és a piros-fehér-zöld zászló kisajátítására.) Idetartozik még az a mondása is, hogy a belaruszok tulajdonképpen maguk is a nagy orosz néphez tartoznak, csak még kiválóbbak. (Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!)
Alább Magyarországról csak zárójelben írok, mert arról az olvasó talán többet tud, mint én, inkább és főleg Belaruszról szólok, hiszen benne élek… És kezdjük azzal, hogyan is mutatkozott be, még legelső megválasztása előtt a mi saját kis notórius hazudozónk. Ő biztosra ment! Jó előre szervezett maga ellen egy fegyveres merényletet egy országjáró útjára, persze egy karcolás nem sok, annyi sem érte, de a választók jelentős részének együttérzését, sőt szimpátiáját kapásból kivívta.
Sajnos abszolút kisebbségben voltak, akik értették, hogy mi történt. Alig néhány hónappal később eufóriás hangulatban emelte a benne hívő többség az újonnan létesített államelnöki székbe. Azt az akkor negyvenéves embert, aki addigi munkájával egyetlen eredményt tudott felmutatni: az ő igazgatása alatt vált egy elfogadható nyereséget termelő szovhoz erősen veszteségessé, onnan jutott be a parlamentbe, hogy demagóg ékesszólását fitogtathassa. (Minálunk a kormányra jutás még ennél is tisztább káderlappal történik: legjobb, ha a kormánytag életében egyetlen napot sem dolgozott nem politikusként.)
Megválasztása után megígérte: legyőzi az útonálló bandákat, ezeket hívta ő maffiának. Rengeteg használt autót vittek akkoriban „lábon” Nyugatról Oroszországba az 1980-as moszkvai olimpiára épített autósztrádán – ezeknek egy nem jelentéktelen része tűnt el a belarusz szakaszon, „melléktermékként” nem kevés holttest maradt az utakon. Úgy is lett: az igen népszerű cél elérésének érdekében felmentést adott a vonatkozó likvidálási parancs végrehajtói számára a törvény betartási kötelezettsége alól. Így aztán az említett maffiát a szó szoros értelmében kivégezték – vádemelés és tárgyalás nélkül.
Kénytelen vagyok ugrálni az időben. Most pl. 2020 következik, egy újabb, a mostani előtti utolsó „elnökválasztás” ideje – idézőjel nélküli választás a fenti, 1994-es történet óta semmilyen szinten sem volt ebben az országban. A „választás” után óriási örömünnep volt az utcákon, mert az emberek érezték, tudták, hogy győzött a csaknem egységesen jelölt ellenzéki induló. Nem a hivatalos „eredmények” kihirdetése volt a hidegzuhany, hisz azt mindenki előre sejtette, hanem az, hogy a békés, jóakaratú tüntetések oszlatásának legalább 14 halálos áldozata volt.
Mert a hatalmat bitorló személy bejelentette, hogy most olyan idők járják, amikor nincs mód a törvények figyelembevételére, azonnali cselekedetekre van szükség, nem pedig felesleges jogi/bürokratikus időhúzásra. A jog immár csak az ellenzékre, amely ellenséggé avanzsált (ismerős?) ró kötelezettségeket, a rendvédelmi szervekre ez a béklyó mindmáig nem került vissza. Eredmény: jelenleg a legelterjedtebb becslések szerint legalább 5-6 ezer személy ül a büntetésvégrehajtási intézményekben politikai okokból, az elmúlt 52 hónap alatt több mint 55 ezer ember járta meg egyszer vagy többször a börtönöket és rendőrségi fogdákat.
Korábban azt hittem, hogy a börtönökből „csak” három személyes ismerősömet vitték egyenesen a temetőbe. Nemrég volt egy szegről-végről barátom születésnapja, akiről rég nem hallottam semmit. Küldtem egy gratulát, amire a felesége válaszolt: meghalt a börtönben. Nincs ezekben az arányokban semmi furcsa. A tüntetések közvetlen áldozatai, hogy úgy mondjam, véletlenszerűek voltak. A börtönökben már rendesen megválogatják, hogy ki nem juthat onnan ki sohasem – a legkreatívabb ellenzékiek vannak a célkeresztben –, ugyanakkor a legismertebbekre, pl. a volt elnökjelöltekre vigyáznak: az ő esetleges börtönhaláluk túl nagy feltűnést, nemzetközi felháborodást okozna. Nekem pedig szakmámból következik, hogy az ott elpusztított festőművésszel, irodalmárral, publicistákkal valamikor összehozott a sors.
Nehogy azt gondolja valaki, hogy ez a halálos áldozatokkal ékes megtorláscunami csupán a 2020-as tüntetésekre adott válasz, egyáltalán nem. A (karakter-, de sokkal gyakrabban fizikai) gyilkosságok a rendszer alaptermészetéhez tartoznak. A hatalmi pozícióba jutás óta folyamatos ez a tevékenység, még az EU előtt bemutatott pávatánc idején sem állt le teljesen. Ahhoz, hogy a fortélyos félelem kialakuljon idelenn, nem lett volna szükség 25 éve a volt belügyminiszter, a központi választási bizottság elnöke vagy éppen a személyes operatőr likvidálására. Ez azért (is) volt fontos, hogy odafönt megfelelően tudatosítsa mindenki, amit kell, hogy a főnöki óhajok úgy teljesüljenek, ahogy az el lett gondolva. Azóta érvényes a vicc, hogy mi az állami vállalat igazgatójának ideiglenes tartózkodási helye? – Hát amikor szabadlábon van.
Hogy a kisember is retorzió áldozatává váljon, akár azért, mert akkor járt azon az utcán, amikor tüntetés volt a közelben (pl. az unokaöcsém, aki rosszkor ment le egy cigire a ház elé), arra még várni kellett pár évet.
De mostanra a fortélyos félelem a teljes népességen uralkodik: sem fönt, sem lent, sem középen nem tesz, nem mond, talán nem is gondol senki semmit anélkül, hogy jól átgondolná, mit csinál.
Kivételt a szó szoros értelmében csak azok képeznek, akik nem egyszerűen emigráltak, de nem is tervezik, hogy hazajönnek, még látogatóba sem.
(Igen, pontosan azt akarom mondani, hogy a NER nem fog visszariadni a belarusz rezsim utánzásától, sem egyes konkrét ellenfelei esetében, sem pl. egy-egy tüntetés oszlatásakor. Ez az ilyen rezsimek lényegéből következik. Addig kell őket eltávolítanunk, amíg ez nem történt meg. Több bizonyítékom van arra, hogy így lesz, egyesek persze vitatják majd ezeket, de nem árt, ha elgondolkoznak. Kínai covid vakcina az időseknek, akik számára maga a gyártó sem javasolja; kórházi ágyak felszabadítása tekintet nélkül arra, hogy milyen kezelés alatt áll az ott fekvő beteg. És két név például: Váradi András és Welsz Tamás.)
A szerző műfordító.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.