- A leigázottak szolidaritása – Az ukrán másképp gondolkodás története

Annak idején (1978-ban), „A kiszolgáltatottak hatalma” című esszéjében Václav Havel kifejtette, miért dühíti őt a „disszidens” fogalom használata. Mert ez a szó a „hivatásos ellenzéki” benyomását kelti, bár a valóságban azok, akiket „disszidenseknek” neveztek, elsősorban emberek voltak, akiknek szakmájuk, családjuk és félelmeik voltak. A másképp gondolkodók mozgalmai különböző módokon alakultak ki a szovjet rendszer országaiban: Csehszlovákiában a zenei undergroundban, Lengyelországban a gyárakban, Ukrajnában pedig az irodalmi esteken. De 1975-ben a Helsinki Egyezmény és az emberi jogi mozgalom közös nevezőhöz juttatta őket. Csehszlovákiában a másképp gondolkodók közzétették a Charta ’77-et, Lengyelországban megalapították az Emberi és Polgári Jogok Védelméért Mozgalmat (ROPCiO), a Szovjetunióban pedig Helsinki Csoportok kezdtek alakulni Moszkvában, Jerevánban, Tbilisziben, Vilniusban és Kijevben. Ukrajnában a szovjet birodalom elleni küzdelem nemzetiségi mozgalmai és az emberi jogok védelmére tett kísérletek ezekben az időkben fonódtak össze. A birodalom ellen akkor és most vívott harc tapasztalatait a szovjet rendszer egykori politikai foglyai, Musztafa Dzsemilev, Joszif Ziszelsz és Miroszlav Marinovics osztják meg.

Ukrán Helsinki Csoport: „Nem vagyok hajlandó félni”

„Az emberi jogok védelmével az ellenzéki mozgalom új hangsúlyt kapott. És ezzel a lépéssel az ukrán másképp gondolkodók be tudtak illeszkedni az emberijog-védők nemzetközi hálózatába. A szovjet hatóságok igyekeztek az ukrán másképp gondolkodókat hóhéroknak, gyilkosoknak, erőszaktevőknek stb. beállítani. A nyugati társadalom gyakran ilyeneknek is látta őket. Rendkívül fontos volt, hogy az Ukrán Helsinki Csoport felkerült a világ színpadára, mert ez azt jelentette, hogy az ukránok is alárendelték törekvéseiket Európa és a világ közös céljainak. Ez a történet a demokratizálódásról és az emberi jogokról szólt. Szimbolikus, de fontos lépés volt” – jellemzi az Ukrán Helsinki Csoport jelentőségét a magát ukrán zsidónak valló Joszif Ziszelsz (1946), aki az ember ijogi mozgalomban való részvételéért összesen hat évet ült különböző lágerekben. Ziszelsz hozzáteszi, mennyire fontos volt az is, hogy bemutassák a szovjet rendszer hazug mivoltát, hogy a Nyugatnak ne legyenek illúziói, miszerint a Szovjetunióval jogi következményekkel járó tárgyalásokat lehet folytatni. „Ez bizony emlékeztet azokra a képzetekre, amelyek Oroszországgal kapcsolatban ma is gyakoriak Európában”.

Az Ukrán Helsinki Csoportot 1976-ban alapította tíz bátor ember, akik persze értették, hogy ez a kezdeményezés börtönbe fogja őket juttatni. De személyes, nemzeti és európai érdekekből a cselekvés mellett döntöttek. Az emberi jogok védelmének európai logikájához való csatlakozás felvetette az ukrán emberi jogi aktivisták számára a kérdést: vajon tevékenységük az emberi jogokért vagy a nép jogaiért folytatott harc? Végül is Moszkva nemzetiségi politikája, amely marginalizálta az ukrán kultúrát és durván diszkriminálta az ukrán nyelvet, sokakat másképp gondolkodásra késztetett.

Miroszlav Marinovics (1949) filozófus és vallástudós felidézi, hogyan csatlakozott az Ukrán Helsinki Csoporthoz 1976 novemberében. Mélyen átérezte a nemzetiségi diszkriminációt, és amikor megszületett a konkrét kezdeményezés, az akkor még csak 27 éves Marinovics úgy döntött, cselekszik: „A rendszer mindent betöltő hamissága és hazugsága undorító volt. Még magamnak is szégyelltem bevallani, hogy féltem. Nem voltam hajlandó tovább félni”. Marinovics neve ott volt kilenc másikkal együtt – olyanokkal, akik nyíltan kijelentették, hogy legális emberi jogi csoportot alapítanak. Marinovics számára a nemzetiségi és az egyetemes emberi összekapcsolása tökéletesen organikus volt. A Szovjetunióban létező öt csoport közül csak a moszkvai volt tisztán „demokratikus”, ahol kizárólag a polgári szabadságjogokkal kapcsolatos kérdéseket vetettek fel. Az összes többi az alkotás és a véleménynyilvánítás szabadságával, illetve a kulturális jogok kérdéseivel is foglalkozott – a nemzetiségi jogokért folytatott harc volt ez. A moszkvai másképp gondolkodóknak ez nem tetszett. Bár nem blokkolták ezeket a dokumentumokat, de a homlokukat ráncolták: „Miért csináljátok ezt? Mindent összekevertek… Csak az állampolgári jogokra koncentráljatok”. A szovjet rendszer kettős természetének kérdését – mint totalitárius rendszerét és mint orosz birodalomét – Moszkvában még ezekben a disszidens körökben is sutba dobták.

A másképp gondolkodók az Ukrán Helsinki Csoport legelső memorandumaitól kezdve hangsúlyozták, hogy törvényesen működnek, folyamatosan figyelemmel kísérik az emberi jogok megsértésének eseteit, de kénytelenek voltak azt is azonnal kijelenteni, hogy nem hunyhatnak szemet a tény felett, hogy a Szovjetunióban a legtöbb ilyen eset éppenséggel etnikai alapú.

A leigázottak szolidaritása

Musztafa Dzsemilev évtizedek óta vezeti a krími tatárok nemzetiségi mozgalmát. A Krímben született 1943 novemberében, de a szovjethatalom fél évvel később már erőszakkal át is telepítette a Krím-félszigetről Közép-Ázsiába – egész népével együtt. Ezt a deportálást a krími tatárok több tízezer képviselője nem élte túl. Beszélgetésünk során Dzsemilev többször is a „genocídium” szóval emlegeti ezt – korántsem metaforikus értelemben. „A krími tatárok átélték a megszállás szörnyűségeit, de a szovjet rezsimmel való együttélés sem volt sokkal könnyebb a számukra. Persze a náci megszállás alatt rengeteg borzalom történt, zsidókat öltek meg, tömeges kivégzések voltak, sok erőszakot láttak és tapasztaltak az emberek. Nem maradtak illúzióik: tudni lehetett, hogy mind a nácizmus, mind a kommunizmus – maga a gonosz. A krími tatárok sem álltak egyformán a dolgokhoz. De azt meg kell értenünk, hogy a krími tatárok deportálása semmilyen módon nem függött össze a viselkedésükkel vagy a tetteikkel. Ez Oroszország Krímmel kapcsolatos és különösen a krími tatárokkal szembeni átfogó stratégiájának a része volt. Volt egy újság, jól emlékszem rá, »Vörös Krím« volt a címe. Akkoriban ilyeneket írtak benne: »A Krímnek tisztán orosz régióvá kell válnia, orosz életmóddal.« Ezt a célt tűzték ki. Az »áttelepítés« a mi számunkra népirtás volt. Mindent, ami a tatársághoz kötődött, leromboltak – mecseteket, temetőket, még a falvainkat is átnevezték. A cél a krími tatár nép megsemmisítése volt.”

Dzsemilev számára az élet a hazatérés jogáért vívott szüntelen küzdelemmé vált. Ma, a félsziget orosz megszállása után pedig a Krímbe való belépést is megtiltották neki. Az otthon elvesztése a disszidens mozgalom gyökere. De Dzsemilev hangsúlyozza, hogy a nemzetiségitől gyorsan az egyetemes emberi felé mozdult el. Már fiatal maximalistaként, az 1960-as években is bosszantotta a krími tatárokat támogató számos felhívás és levél közömbös, inkább lakáji hangneme. A mozgalmat egy ukrán, Petro Hrihorenko (1907–1987) tábornok radikalizálta. „Hrihorenko volt az, aki elmagyarázta, hogy nem kérni, hanem követelni kell. Valószínűleg minden krími tatár családban volt egy példány a beszédeiből. Egyetlen tatár sem tett annyit nemzeti ügyünkért, mint Petro Hrihorenko” – emlékszik vissza Dzsemilev. Hrihorenkót emberi jogi tevékenysége miatt többször is letartóztatták, a sokszor, hosszú időre börtönbe zárt Dzsemilevvel pedig barátok voltak. Egyszer, miután Musztafának megsérült a lába, amikor megpróbált megszökni a KGB ügynökei elől, hat hónapig Hrihorenko moszkvai lakásában élt és kapott kezelést. „Bizonyos értelemben akkor én voltam a titkára, én fogadtam az embereket. Különböző emberek jöttek hozzá. Más és más nemzetiségűek, különböző nézetek képviselői, de mind olyanok, akiket üldözött a szovjet rendszer. Mindannyian Petro Hrihorenkóhoz mentek, akit akkoriban joggal tekintettek a szovjet másképp gondolkodók vezetőjének.”

A másképp gondolkodók – ukránok, zsidók vagy krími tatárok – saját kultúrájukat védelmezték, ami azonban nem akadályozta őket egymás támogatásában, sőt, inkább erőt adott hozzá. Marinovics felidézi, hogyan került egy zárkába az örmény Ishan Mkrtcsjannal (1957–1985), aki az örmény kultúra szabadságáért küzdött: „Őrülten szerette az örmény nyelvet és mindent, ami örmény. A lágerben olyan volt, mint egy méhecske, amelyet elszakítottak a rajától, és csak gyötörte magát. Én ezt pontosan éreztem. És amikor megtudtam, hogy több hónapig leszünk összezárva, megkértem: »Ishan, taníts meg örményül«. Lelkesen vállalta, elmagyarázta nekem az ábécét, majd elkezdett szavakra tanítani. Idővel a dalaikat is megtanultam, főleg a »Fecske« címűt. Sokat jelentett neki, hogy valaki érdeklődik a kultúrája iránt.”

Épp a lágerekben öltött tehát valós formát a párt által folyton hirdetett „internacionalizmus”. De korántsem olyat, amit a párt vezetése kívánt. A balti és a kaukázusi népek támogatása magától értetődő volt: egy hullámhosszon voltunk. De a legerősebb az ukrán háromágú szigony és a Dávid-csillag szövetsége volt. Az ukrán–zsidó szolidaritásról nem csak Miroszlav Marinovics beszél; ő ezt így magyarázza: „A munkatáborra ítélt zsidók általában már akkor is támogatták Izraelt, a nemzetállamot. Öntudatos nemzetiség voltak, könnyen megértették az ukránok gondolatait. Hiszen mindketten egyszerűen szerették a népüket.”

Joszif Ziszelsz hangsúlyozza, hogy az ukrán nemzeti mozgalom milyen jótékony hatással volt rá személyesen: „Én zsidó vagyok. Az egész családom zsidó. Ez a kultúrám és az identitásom. De mind a tény, hogy másképp gondolkodó vagyok, mind általában véve a fejlődésem később univerzálisabb, demokratikusabb dolgok felé vezetett. Az ukrán disszidensek pedig, ha nem is egyenesen, de közvetve rámutattak, hogy ezen az úton nem lehet megkerülni és figyelmen kívül hagyni a saját etnikai és vallási gyökereidet. Ezeket meg kell élned. Ennek alapján mehetsz majd tovább, érheted el az egyetemes szintet. De nem tehetsz úgy, mintha mindez nem létezne. Így hát egy idő múlva tettem egy lépést visszafelé (…) és a második szabadulásom után megalapítottam az első zsidó szervezetet.”

A birodalom közepén – a birodalom ellen

Miroszlav Marinovics megjegyzését, miszerint az orosz másképp gondolkodók nem szerették, amikor a nemzetiségi kérdésekről volt szó, nem érdemes a történelem retrospektív átírásának tekinteni. Anélkül, hogy bármilyen módon lekicsinyelnénk a moszkvai disszidensek és az olyan személyiségek szerepét, mint Andrej Szaharov (1921–1989), a nemzetségi kérdés általában nem érintette őket érzékenyen. Hiszen az oroszok nem voltak kitéve mindennapos megkülönböztetésnek pusztán azért, mert a saját nyelvüket beszélték, nem érintette őket a szovjet rendszer látens antiszemitizmusa, és gondolkodásuk motorja nem az volt, hogy visszatérhessenek az ellopott hazájukba.

Dzsemilev meséli: „Emlékszem, egyszer, talán 1988-ban, meghívott bennünket az amerikai nagykövetség, és szinte az összes ismert másképp gondolkodó ott is volt. Állófogadás, koktélok, beszélgetések. (...) Mi Vjacseszlav Csornovillel (1937–1999) együtt mentünk. Felfigyeltem arra, hogy mindenkit hidegen üdvözölt. Meg is kérdeztem: »Vjacseszlav, mi bajod van, ezek elvileg a testvéreink.« Mire Csornovil így felelt: »Ezek mind egészen addig ilyen nagy demokraták, amíg mi nem kezdünk a nemzetiségi kérdésről beszélni.« És tudja, alapjában véve Csornovilnak igaza volt. Ez az igazság.”

Ukrajnában 2022 után továbbra is népszerű a tézis, hogy „az orosz liberalizmus ott ér véget, ahol az ukrán kérdés elkezdődik”. Miroszlav Marinovics felidézi emlékeit azokból az időkből, amit lágerben töltött. „Galíciából származom, szóval mi gyerekkorunktól kezdve tudtuk, hogy a szovjet rendszer ellenség. De később gyakran hallottam a politikai foglyok előző generációjától – akik még ukrán nacionalisták voltak –, hogy amikor Ukrajna függetlenné válik, háború lesz Oroszországgal. Én tiltakoztam, mondván, természetesen mindent értek, az egész történelmet és az ellenségeskedést, de az embereknek bölcsebbnek kell lenniük, nem járhatunk állandóan körbe-körbe. És 1991-ben még egy kicsit meg is vigasztalódtam – a Szovjetunió összeomlásával, a barátsági szerződéssel. Civilizáltnak tűnt a dolog, azt hittem, hogy igazam lett. De nem. Nekik volt igazuk, bár erre még egy kicsit várni kellett. Oroszország azt a stratégiát választotta, hogy elöl hagyja a kosarat, és megvárja, hogy a gyümölcs magától megérjen és belehulljon. De az sehogy sem akart leesni. Ezért úgy döntöttek, hogy »megrázzák a fát«, hogy a gyümölcs mégis lehulljon.”

Összeomlás, dezintegráció, dekolonizáció?

Ma Ukrajnában az első számú kérdés természetesen Oroszország háborús veresége. Hogy fog ez kinézni – felbomlás, összeomlás, dekolonizáció? Maga a dekolonizáció egy elterjedt elképzelés Ukrajnában, amelyet egyes kutatók Nyugaton próbálnak népszerűsíteni. Az itteni volt politikai foglyok inkább óvatos optimisták. Joszif Ziszelsz azt mondja, egy maroknyi régi oroszországi barátjával tartja a kapcsolatot. „Természetesen együttérzek velük, de azt is elmagyarázom, hogy ilyen történelemmel a háta mögött, ilyen határok között Oroszország nem lehet képes demokratikus országgá válni. Annak idején nagyon is akartam, hogy omoljon össze a Szovjetunió, mert megértettem: olyan, hogy demokratikus Szovjetunió, egyszerűen nem létezhet. És ők ott még mindig ezt építik.”

Ziszelsz meggyőződése, hogy csak a geopolitikai kontextus változik, de Oroszország birodalmi identitása nem, és ezt a Nyugatnak is meg kell értenie. Musztafa Dzsemilev számára Oroszország vereségének kérdése egyben arról is szól, hogy mikor térhet végre haza, mert amíg Oroszország a jelenlegi formájában létezik, addig az ő Krímje a megszállók markában marad. Marinovics hasonlóan vélekedik: „Hiszem, hogy Oroszország össze fog omlani, erről meg vagyok győződve. 2022 márciusában azt mondtam, örülök, mert érzem az orosz birodalom hullaszagát. És még mindig érzem azt a szagot. Nem fogja lenyelni Ukrajnát, hanem a torkán akad, és megfullad tőle. Ebben nem kételkedem – a kérdés az, mikor és hogyan? Ugyanezt a kérdést tették fel a Szovjetunióval kapcsolatban, amikor a lágerben ültem. Senki sem tudta, mikor, de azt tudták, hogy biztosan összeomlik.”

Bármi legyen is azonban a győzelem ára, és akármikor is érjen majd véget a háború, a másképp gondolkodók azt tanúsítják, hogy az egyetemes emberi értékek nemhogy nem akadályozzák, hanem épp ellenkezőleg, éltethetik a nemzetiségek közötti kölcsönös megértést. A legfontosabb – vonja le a következtetést Miroszlav Marinovics –, „hogy megértsük, hol van a közös ellenségünk, és hogy ne a kölcsönös sérelmeket keressük a múltban, hanem építsük a közös jövőt”.

(Bárász Péter fordítása)