Martin Niemöller német lutheránus lelkész 1946-ban a saját felelősségéről írt. Egy ideig támogatta Hitlert, de később a náci rendszer kritikusaként nyolc évet töltött börtönben és koncentrációs táborban. Híres mondatai a bűntudatról ma is olvashatók a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban:
Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hiszen nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hiszen nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hiszen nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hiszen nem voltam zsidó.
Amikor engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.
***
Trump Amerikájában még lehet tiltakozni, ám ezt ajánlatos angolul tenni. Ha spanyolul beszélsz az utcán, elkaphatnak és deportálhatnak. Vissza oda, ahonnan elmenekültél Amerikába a szabadabb vagy a jobb élet reményében, esetleg elvisznek – megkötözve – a még a Castro előtti Kubától bérelt Guantánamo támaszpontra, ahol 30 000 embernek van hely. Ha még lesz elnökválasztás Amerikában – ami valószínű, de nem biztos –, az ott élő latinó közösség alaposan meggondolja, mielőtt újra Trump oldalára szavaz. Ez a narancsszínűre sminkelt, többszörösen elítélt bűnöző, aki inkább Mussolinire emlékeztet, mint Hitlerre, novemberben még 49,8 százalékot kapott. A felmérések szerint a támogatottsága ma már csak 45 százalék körül van.
Manapság hasznos, de nem elég fehér bőrűnek lenni. Kétmillió állami alkalmazott kerül az utcára idén, többnyire fehérek. A cél nem csupán a demokraták elűzése, hanem a szövetségi kormány megbénítása. Azok az államok, mint például Kalifornia, amelyek rendszeresen a Demokrata Pártra szavaznak, feketelistára kerültek: természeti katasztrófa ide, tűzvész oda, nem számíthatnak szövetségi segítségre. Szegény, naiv Joe Biden az infrastrukturális befektetések kétharmadát a fejletlen republikánus államokra költötte, egyszerűen azért, mert ott volt erre leginkább szükség. Jóindulata mai szemmel nevetséges.
Évek óta tudom, hogy baj lesz, de azt nem, hogy ekkora! 2016-ban, egy héttel azután, hogy Trumpot megválasztották, kórházba vittek idegzsábával, az arcom fele megbénult. Na, ez jól kezdődik, gondoltam, de még nem hittem el, hogy teljesen új valósággal nézek szembe. Kognitív disszonancia, mondta egy kollégám. Még most is szeretném azt hinni, hogy ez nem történhet meg Amerikában. Pedig rendkívül fontos, írtam egy e-mailben az egyik nap egy ismerősnek, hogy tisztán lássunk. A házban, ahol lakom, és ahol az alkalmazottak fele fekete bőrű, fele Dél-Amerikában született és spanyol anyanyelvű, a beszélgetés már arról szól, hogy kinek a rokonát vitték el vagy toloncolták ki.
1956-ban én is menekült voltam. Az osztrák Vöröskereszt angyalai a határon teával és keksszel fogadtak. Amerikában ösztöndíjak vártak. Egyetemek, templomok segítettek. 1962-ben amerikai állampolgár lettem. Mit mondjak? Az az Amerika nem ez az Amerika! Sajnos nem vagyok elég tanult vagy okos ahhoz, hogy megmagyarázzam akár saját magamnak, akár gyerekeimnek vagy unokáimnak, hogy miért és hogyan változott most meg ez az akkoriban oly jólelkű nép. Így: a nép. Ugyanis nemcsak Trumpról vagy a republikánus elitről van szó! Fehér, fekete, latinó szavazókról is, de elsősorban a fehér férfiakról. Majdnem a többség.
Igaz, régebben is voltak demagógok, de ezek – szép magyar kifejezéssel élve – nemigen rúgtak labdába. A részeges wisconsini szenátor, Joe McCarthy elég sok kárt okozott az 50-es években, de a Republikánus Párt végül is elmozdította és az arany középutat választotta. Jóindulattól vagy bűntudattól vezérelve Dwight D. Eisenhower elnök ekkoriban több tízezer magyar menekült befogadását javasolta a kongresszusnak, a javaslatot napokon belül el is fogadták. Nem tudom, hová tűnt el az a Republikánus Párt és az az Amerika!
Vannak, akik most is segítenek. Egyik kedves ismerősöm az alapítója és elnöke egy kis civil szervezetnek, amely ügyvédeket foglalkoztat a spanyol ajkú közösség támogatására. Visszaírt, hogy mindig örömmel veszi a támogatást, de szervezetének e pillanatban (még) nincs komoly anyagi gondja. Ügyvédek pro bono, azaz ingyen segítenek. Van ellenszél máshol is. Azokban az államokban, ahol demokratapárti politikusok kormányoznak, Trump ellenállásba ütközik. Vannak államok, nagyvárosok – például Chicago vagy New York – ahonnan Trump hatóságai csak nehézséggel tudják elhurcolni latinó áldozataikat. Utóbbiak között valóban vannak bűnözők, aztán vannak sokan, akiknek az a bűnük, hogy illegálisan jöttek, s vannak olyanok is, akik törvényesen – a bűnük „csak” az, hogy spanyolul beszélnek. Az utóbbi egyelőre ritkaság, de már megtörtént.
A híres-nevezetes amerikai egyetemek is bajban vannak. Ez nem csak, sőt, nem is főleg az állami egyetemekre vonatkozik. Trump szerint csupa marxista tanít például a magánegyetem Harvardon. Ez egyszerűen nem igaz. De ha igaz lenne, akkor is felháborító, hogy Trump vagy emberei ilyesmivel foglalkoznak. Ez még akkor is így van, ha részben egyetértek a kritikájukkal. Én sem rajongok a gender tanulmányi tanszékek elburjánzásáért. Egy egész tanszék? Szerintem legyen e tárgyban néhány kurzus a szociológia tanszéken, ennyi elég. Az azonban eltér az amerikai gyakorlattól, hogy az elnök ilyesmivel foglalkozik. Az amerikai alkotmány lényege – amit az alapító atyák a nagy francia filozófustól, Montesquieu-től tanultak meg – a limited government, vagyis a szabályok által korlátozott hatáskörű kormány. Az amerikai elnöknek nincs köze ahhoz, hogy mit tanítanak az ország magánegyetemein. Sőt, ahhoz sincs köze, hogy mit tanítanak az állami egyetemeken, mert azok felügyelete a tagállamokra (például Michigan, Indiana, Kalifornia) tartozik. Büntetheti őket az adókedvezmény megvonásával, de ehhez is kell kongresszusi hozzájárulás. A mélyebb probléma tehát az, hogy Trump azt hiszi vagy azt akarja hinni, hogy a szavazók 49,8 százaléka nem elnöknek, hanem diktátornak választotta.
A nagy kérdés minden amerikai számára most ez: harcolni vagy megalkudni? A kompromisszum hívei szerint egy kis alku árán menthetik a menthetőt, feltételezve, hogy a valami több a semminél. A dilemma persze nem új keletű. Egészen mást írt Németh László 1956 őszén dicsőséges forradalmunkról az Irodalmi Újságban, és egészen mást mondott „pohárköszöntőjében” Moszkvában pár évvel később... Az orosz birodalom árnyékában kurucból labanc lett – mint sokkal később Orbán Viktor és csapata is. Ők egy kedvező nemzetközi helyzetben – de a népi írók zavaros és káros mentalitásától befolyásolva – váltak Moszkva szekértolójává. Aki elhiszi, hogy ebből az országnak is haszna származott, annak felajánlom a Lánchidat féláron. Esetleg negyedáron.
Külföldön is van ellenszél. Dánia nem adja el Grönlandot Trumpnak. Mexikó karakán elnöke ellent mer mondani. Kanada nem lesz az USA tagállama. Sőt, Putyin sem köt békét Ukrajnával, pedig Trump „bejelentette” a kampány során, hogy órákon belül békét teremt. Ő majd beszél Putyinnal, ígérte. Bár Orbán, Netanjahu és még egy-két hasonszőrű politikus ezt esetleg el is hitte, a gyakorlatban Trump csak problémákat okoz – és máris sikerült szinte az egész világot Amerika ellen fordítania. Ezt még Hitler Németországának sem sikerült elérnie azonnal, ilyen gyorsan.
***
Nem tudom, mit mondana Martin Niemöller a mai helyzetben. Talán aggódna a német politikai helyzet miatt, ahol a náci gyökerű jobboldal veszélyezteti az eleddig megbízható német demokráciát. Talán büszke lenne arra, hogy a német államfő és a német miniszterelnök együtt mentek el Auschwitzba a tábor felszabadításának 80. évfordulóján, hogy kimondják újra: SOHA TÖBBÉ! Biztosan észrevenné még, hogy ki volt ott és ki nem. Ott volt az angol király, a francia és az ukrán államfő. Az orosz elnököt nem hívták meg, ami érthető, de méltánytalan. No de hol volt Donald Trump?
Azért fontos Auschwitzra emlékezni, mert újra a megkülönböztetés szelleme járja át a világot. Amerikában a kezdet kezdeténél tartunk, a kimenetel bizonytalan. Olyan vezetőkre lenne szükség, mint Roosevelt és Churchill, akik a sorsdöntő pillanatban saját hazájuk és a demokratikus gondolkodás védelmében a lelkiismeretük szerint cselekedtek.
