A magyar gazdaság beteg. Állapota súlyos ugyan, de életben maradását nem fenyegeti veszély. Az viszont bizonyos, hogy a változatos válságokkal terhelt esztendők során alkalmazott kezelgetések a tartós talpra álláshoz nem bizonyultak elégségesnek. A csúcsminisztérium kórképe: „A német gazdaság jelen pillanatban maga alá teperte a magyar gazdaságot.” Ám fényeket is látni vélnek Nagy Mártonék az alagút végén, amelyek még pislákolásnak is alig mondhatók. Szerintük: „A belső kereslet helyreállásának köszönhetően már mutatkoznak biztató jelek a hazai iparban.” A valóság az, hogy tavaly visszaestünk a 2020-as, a termelés leállásával terhelt, világjárvány által sújtott év szintjére. Aki mindebben biztató jelet lát, az még nem ébredt fel a gyermeki csodavárás bűvöletéből. Keserű tény: a makroelemzők egymással versengő jóslatai közül az bizonyult nyerőnek, amely tavaly decemberre a legpesszimistább, 6,4 százalékos visszaesésre számított.
S a 2025-ös kilátások sem igazán biztatóak. Legjelentősebb gazdasági partnerünk, Németország helyzetén aligha javíthat a várható kormányváltás, és Donald Trump nem átlátható vámháborús terveiből gazdaságunk aligha tud jól kijönni, felfalhatja a GDP 0,5 százalékát is. Egyes kockázatkedvelő topmenedzserek most azon törik a fejüket, hogy gyorsan fel kellene pörgetni a gyártási folyamatokat, raktárra termelni, megelőzendő az amerikai elnök szándékainak megvalósulását.
A mentsvárként beharangozott, idén termelni kezdő nagyberuházások (BMW, BYD, CATL) – ideális esetben – 0,6 százalékkal növelhetik az éves GDP-t, de aligha nyújthat elégséges gyógyírt a magyar gazdaság ezer sebből vérző bajaira. (Ha a kedvezőtlen keresletüket látva egyáltalán beindulnak ezek.) Trendfordulónak nyoma sincs. A reálbér növekedéstől várt fogyasztásbővülés még alig érzékelhető, hiszen 2024-ben csak négy olyan hónap volt, amelynek növekedése meghaladta az előzőét, amiből az ünnepekkel tarkított december hiányzik. Vagyis a gazdaság motorjának beindulása még akadozik.