Volt egy nem túl sokáig tartó, boldog időszak a rendszerváltás után, amikor nagyjából konszenzus alakult ki a téren (már ha volt ebben az országban bármiről is egyetértés), hogy az a legjobb, ha az író marad az alany és állítmány egyeztetésénél, nem kezd váteszkedni, „beleszólni” az országos politikába. Csakhogy akkoriban az a naiv hit járt át bennünket, hogy mindenki azzal fog majd foglalkozni, amihez leginkább ért, vagyis a politikusok is érteni fognak (vagy legalábbis megpróbálják) a köz dolgaihoz, és annak javára munkálkodnak majd, nekünk elég lesz a megfelelő időközönként szavazni, és kész. Naivak voltunk, mondom. Aztán gyorsan kiépültek a szekértáborok, kettészakadt az ország, és a szakadással elvesztek a tekintélyek, az igazodási pontok. Ma már nem bízunk meg se íróban, se orvosban, már a szakértő szó is eleve gyanús, a független értelmiségiekről nem is szólva.
Én még abban a hitben éltem egykor, hogy ha egy olyan író, mint Krasznahorkai olyasmit nyilatkozik egy svéd lapnak, hogy „Magyarországon már nincs remény”, és hogy „a probléma nem csupán politikai, hanem társadalmi is”, mert „ez egy elveszett generáció”, akkor egy kicsit az is megrendül, aki az első sorból tapsol a mostani rendszernek. Krasznahorkai ugyanis azon íróink egyike, aki otthonos a világban, számos helyen megfordult rövidebb-hosszabb ideig, tehát nem kevés tapasztalata van az összehasonlítás terén, és szeret olyan multikulturális helyeken élni, mint Bécs és Trieszt, még ha ez sokak számára egyenlő a hazaárulással is.
De hát miért is rendülne meg bárki is, amikor nem csupán a tekintélyek kérdőjeleződtek meg (főként, ha a szomszédos tábor tagjának véljük), de a tudomány tényei is, mindennapi életünk sarokkövei. Ahogy például Nyáry Krisztián mondja ki sokunk keserű tapasztalatát: „a világrend, ami nagyjából a felvilágosodással indult el, és meghatározta az egész emberiség történelmét, kultúráját, a szemünk előtt ér véget. Ennek egyik jele szerintem a racionális megközelítés visszaszorulása.” Vagyis megint a pletyka, a mítosz, az eltorzított információ mentén ítélkezünk. De hát hogyan is lehetne másként, ha újabb isteneink (a politikusok mai nemzedéke) fenntartják maguknak a jogot, hogy bármit „fake news”-nak címkézzenek, ami számukra kényelmetlen. Miért ne tenné, akkor ezt az egyszerű halandó is a hétköznapi tényekkel? Ezért indulhatnak például tömeges perek a védőoltásokat beadni készülő orvosok ellen, ezért lehet, hogy még a legvadabb összeesküvés-elméletek is termékeny talajra hullnak, és azért tapsolhatnak ma sokan a klímakatasztrófa kellős közepén az életünket még inkább veszélyeztető döntéseknek.
A felvilágosodás felhajtóerejét még az adta, hogy az értelem fénye bevilágíthatja a butaság zugait. Ma viszont az ostobaság ragyog az észtől elcsent fényességgel, és magabiztosságát bármilyen ráció megirigyelhetné. Ma talán akkor lenne esélye Descartes-nak vagy Spinozának, ha rappelve osztaná meg a tanait. Elérhetnének pár százezres nézettséget, amíg a kommentelők szét nem szedik.