A mirtusz a mitológiában a szeretet, a béke, a hűség és a termékenység jelképe: talán emiatt is választották a Balaton fájának a bogláriak a kínai selyemmirtuszt, s ültették el néhány hónapja a Jamai-patak befolyójánál a Jankovich-strandon. A karókkal védett kis fának hamar rajongótábora alakult ki, a csenevész törzsből kikapaszkodó ágacskák mellett sokan fotózkodtak, akadt helybeli, aki naponta ellenőrizte, mennyire tűri a jövő jelképének szánt fácska a tóparti telet. A kis mirtusz a zordon északi széllel és a – főként éjszakai – mínuszokkal ugyan dacolt, ám mostanra mégis már csak egy apró gödör jelzi a helyét. Néhány napja valaki kiásta és egyszerűen ellopta.
Anyagi szempontból a kár alig tízezer forint, a facsemete pótlása tehát nem megoldhatatlan. A boglári eset azonban egyszerű leképezése mindannak, ami az elmúlt években, bő évtizedben a Balatonnál történik: a köz szeme láttára lopják el a tópartot, sajátítja ki lassan, de egyre biztosabban a magyar tengert egy szűk kör. Ahogyan a balatonboglári kínai selyemmirtusz, úgy kempingek, vállalati üdülők, közforgalmú kikötők, szabad partszakaszok, parti sétányok tűnnek el az átlagember szeme elől, magas kerítésekkel védett lakóparkok, luxusüdülők nőnek ki mögöttük betonkolosszusként, de taroltak le nádast apartmanfalunak teret biztosítva, engedélyek nélkül, bírósági ítélet ellenére épül magánkikötő állami támogatással strand közepébe, szakemberek tiltakozása ellenére sokszáz méteres mólókkal zavarják meg a víz természetes áramlási irányát, adtak el tóparti közparkot szintén jachtkikötőt álmodó szerencselovagnak, fosztanak meg egy teljes falut a strandjától és a parti sétányától milliárdos kormányközeli ingatlanmogulok kedvére. A többségnek pedig marad a mind kisebb szabadon használható part, a pusztuló élővilág. Vagy éppen az apró boglári gödör.
Fa helyett fejfa illene bele.