„Nem mehetek el amellett sem, hogy ne kérjek elnézést, amiatt, hogy én az elmúlt időszakban megbántottam olyan embereket, akiket nem szerettem volna. Igyekszem változtatni a kommunikációmon, mert ez jobban is elsülhetett volna. Hibáztam, sajnálom....”
Ha több nem is, legalább ennyi kijött Milák Kristófból, amire nyilvánvalóan csak és kizárólag egyéni főszponzora vette rá. Az exkluzívnak kikiáltott és már a megjelenése előtti napon beharangozott interjúnak azonban kevés köze van a műfaji sémákhoz, mert arra, ami a legjobban foglalkoztatja a (sport)közvéleményt, nem kap választ a video megtekintője.
Nem derül ki, hogy mi és/vagy ki váltotta ki belőle azt a reakciót, amelynek végén másfél éve nem nyilatkozik, ami ugyan belefér, de az már semmiképp, hogy a felkészülését, életét, egzisztenciáját közpénzből fedező úszó annyira se tartja szurkolóit, a sportvezetést, hogy a közösségi oldalára kiírja: készülök, minden rendben lesz Párizsban, csak most csendet akarok. Nyilván mindenki megértette volna, hisz’ különbözőek vagyunk, van, aki a reflektorfényt árnyéknak éli meg, ez nem bűn.
Az már inkább, hogy volt edzőit direkt nem nevezte meg a hivatalos okiratokban, így felkészítői elestek az életjáradéktól, ami élethossz tekintetében százmilliós tétel. Ez már károkozás. Szándékos vagy sem, lelke rajta. De valahogy ezt a témát (is) elfelejtette kibontani a MOL-os riporter.
Készül a lex Milák, a továbbiakban az olimpikon is bukhatja az életjáradékát, ha nem nevez meg edzőtAhogy arra sincs válasz, hogy mit gondol arról, hogy miatta kell a sporttörvényt módosítani, és a javaslat szerint aki nem nevezi meg edzőit, annak nem jár az életjáradék, vagyis ugyanúgy kimarad belőle, mint akiket az ő döntése miatt húztak le a listáról.
Kimaradt még, hogy miként történhet meg, hogy teljesen váratlanul csak a repülőtéren tudja meg a sportági vezetés és a szövetségi kapitány, hogy nem tart a válogatottal a párizsi géppel, s arról, hogy egyáltalán valaha felül-e majd a repülőre, abban a pillanatban Sós Csaba kapitánynak lila gőze sem volt. Slusszpoénként maga a sportállamtitkár szállította három nappal később az olimpiai fővárosba az úszót, aminél közösségrombolóbb eljárás kevés van a világon. A sportvezető ráadásul most nagyon határozottan kiállt amellett, hogy visszamenőlegesen ne legyen érvényes a sporttörvény módosítása, így Milákot a politika gyakorlatilag megvédte a kellemetlen következményektől. De mi ez a véd és dacszövetség?
Különösképp arra sem vesztegettek szót, hogy hol, kivel és mennyit készült a Párizsban arany- és ezüstérmével legeredményesebb magyar sportoló, márpedig ez a kérdés azóta is feszegeti az eddig ismert határokat: tényleg kukázni kell az eddig felhalmozott tudást a trénereknek vagy Milák egyszeri és megismételhetetlen?
A 37 perces beszélgetésből annyi derült ki, hogy „abban a tudatban voltam, hogy kiégtem, de utólag nem gondolnám, hogy az volt. Inkább a sportág jellegzetességének negatív lecsapódása. Volt mögöttem jó pár év, boldogabb és kevésbé boldogabb. Fárasztó volt, és azok is nagyon megviseltek mentálisan és fizikálisan.”
Tényleg elég lett volna ennyi. Csak nem most, hanem másfél évvel ezelőtt.
