Van a falusi kisboltoknak valamilyen utánozhatatlan, egyedi illata, ami azonnal megcsapja az ember orrát, ha belép egy ilyennek az ajtaján. Nem olyan, mint régen, vagy amilyet néhány eldugottabb szlovák vagy észak-borsodi kistelepülésen még ma is érezni, mintha még mindig olajos, döngölt padló vonulna végig a régi pénztárgépeket tartó, farostlemezből összeácsolt pultok alatt. Nem, amire én gondolok, az a polcokon sorjázó kiflik és zsemlék, s a vitrinek mögött kimérve kapható juhtúrók, tepertők, a zacskókba előre csomagolt édes nápolyik buja egyvelege, amit a kiskertekből beszaladt otthonkás nénik és a cigarettájukat nem sokkal a belépés előtt, a helyiség mellé kihelyezett fémkuka oldalán elnyomó bácsik kipárolgása színesít.
Szeretem nézni, ki mit tesz a kosarába, meddig válogat, keresi-e az olcsóbbat, a leárazottat, vagy inkább a drágábbikból vesz kevesebbet. Azt is megfigyeltem, hogy tősgyökeres falubeli, nem olyan gyüttment, betelepült, mint amilyen jómagam vagyok, csak vonakodva veszi meg a fonnyadtabb almát, répát, külön kosárba kitett, leárazott, hamar lejáró mustárt, üdítőt, csokikat. Van egyfajta büszkeség abban is, akinek tényleg spórolni kellene, és ha összeszorított foggal is, de inkább az épért, a szépért, a drágábbért nyúl.
Fejkendős néni áll előttem, téli posztókabátja alól térdig kivillan tarka, virágmintás otthonkája. Ez most nem az a nejlon, amit nyaranta hordanak errefelé, talán barhentnek – falusiasan barhétnak – hívta ezt az anyagot nagyanyám, vastagabb, puhább, jobban védi ilyenkor a fázós testet. Tepertőt kér, azt mondja, nem baj, ha apróbb is, úgyis megfonnyasztja majd zsíron, abba szaggatja bele a gancát. Kedvelt étel ez errefelé, Palócföldön, ahol a krumplinak amúgy is nagy tisztelete van, tengernyi változatot tudnék sorolni, aminek alapja ez a sokoldalú gumó. A gancát másfelé dödöllének vagy nyögvenyelősnek ismerik; laktató, mégis valamilyen otthonosságot, meleg békét sugárzó a hétköznapokban is ünnepinek tűnő fogás. Van, aki csak zsírral locsolja meg a liszttel, áttört krumplival, pici vízzel és sóval enyhén összefőzött, majd kanállal kiszaggatott galuskákat, és úgy süti meg egy kissé a gázon vagy a sütőben, más túrót, tejfölt is kanalaz rá, vagy éppen vadpörkölt mellé tálalja köretnek. De az a klasszikus, amit a néni is készül főzni, s amit általában a disznóvágások idején megmaradt pörcös zsíraljából, morzsalékos tepertődarabokból nyert „garnírunggal” tesznek zamatossá. Mindezt a pult előtt álldogálva beszéljük át, látszik rajta a magabiztosság, a rutin, ahogyan elmeséli a saját receptjét, aprólékosan, úgy, hogy szinte már-már magunk is ott nyeldekeljük az eladólánnyal együtt a szaftos falatokat.
– Látom a tévében, ilyeneket főznek mostanában az úri népek is, divat lett, hívják bárhogy, divat lett a ganca! – húzza ki magát már-már rátartian, mintha így adna külön elégtételt az errefelé szinte mindennapos, egyszerű ételnek, amit lám, a gasztronómia fősodrába emelt a szeszélyes ízlés mostanság.