Korai az öröm, korai a gyász. Az ukrajnai fronton még semmi nem dőlt el. Egyáltalán nem biztos, hogy Donald Trump és Vlagyimir Putyin meg tud állapodni a tűzszünetről és még csak az sem, hogy ez kizárólag rajtuk múlik. De ha mégis, akkor sem világosak a részletek, amelyekben majd persze ott lapul az ördög.
Ahogy a háború legelején írtuk, Ukrajna már akkor is győz, ha területvesztés árán, de egyáltalán megmarad. Oroszország pedig akkor is veszít, ha kiszakít valamit a szomszédból, mert legalább egy nemzedékre nélkülöznie kell majd korábbi gazdasági kapcsolatrendszerét. Utóbbiért bizonyos kárpótlást jelent Kína partnersége, ám ebben is van veszély. Putyin nem akar másodhegedűs lenni a sokhangú „kollektív” Nyugat mögött, de szóló karrier híján nincs sok választása, be kell ülnie Kína zenekarába.
Addig is, amíg tart a bizonytalan kimenetelű amerikai-orosz tárgyalás, folytatódnak a véres harcok. Az ukránok technológiával és találékonysággal próbálják ellensúlyozni az orosz létszámfölényt. Már lezajlott a történelem első olyan csatája, amelyben a támadó fél egyetlen katonája sem vett részt közvetlenül, robotok rohamoztak és lőttek. Vannak drónok, amelyek kis gyilkos drónokat kibocsátva semmisítik meg az ellenség drónjait. Személyzet nélküli robbanó kishajók, tengeri drónok űzték el az orosz flottát Ukrajna közeléből és a sort még lehetne folytatni. Kijev ezután is kap fegyvereket és lőszert Európából, sőt, valószínűleg Amerikából is, mert Trump is tudja, hogy a tárgyalás erő híján csak kapituláció.
Putyin nem akar leállni, tehát így vagy úgy, de meg kell állítani. Bármilyen halvány a remény a harcok felfüggesztésére, mégiscsak öröm, hogy három év után egyáltalán pislákol. Ha valamit már most gyászolni kell, az a rengeteg halott. Meg odaveszett biztonságérzetünk, a hitünk, hogy nem térhet vissza 1939.