“Az vagyok, de hallgassál. Az vagyok, igen az vagyok.” – visszhangzanak az egykori besúgó, Lehoczki Pali bácsi szavai a Statárium utolsó képéről. Sipos András 1989-ben készült dokumentumfilmje az ötvenes évek rendszerének kényszeres körülbástyázását, a hisztérikus hatalom által ejtett sebek tragédiáját mondja el három, szándékos gyújtogatással vádolt kulák koncepciós perének történetén keresztül.
1989. november 28-dikán a NAPZÁRTA című televízióműsor vendége volt Sipos András és Závada Pál, ahol Rózsa Péter a Statárium című friss dokumentumfilmjükről kérdezte őket. 2025-ben a CEU Nádor utcai épületében, a Blinken OSA Archivum gyűjteményeket bemutató rendezvénysorozat részeként vetítették le a filmet, melynek kapcsán Závada Pál és Gazdag Gyula beszélgettek Mink András történész moderálásával. Az esemény aktualitását Závada nemrég megjelent Pernye és fű című regénye, de még inkább az, amit az író az 1989 óta eltelt idő tapasztalatairól mondott: "A konszenzus, hogy lesz valamiféle társadalmi egység, demokratikus kibontakozás és tisztán fogjuk látni a múltunkat és jelenünket hónapok, évek alatt összeomlott. Ezt meg lehetne vitatni, hogy hogy, és miért."
Bár az 1970-től 1989-ig tartó időszak egyre több lehetőséget kínált Gazdag Gyulának és az akkor Sipos András mellé szegődő Závada Pálnak is, hogy megpróbálják feltárni az igazságot, a mai napig nem hozta meg a rendszerváltáskor hozzá fűzött reményeket. Mink András hozzátette, hogy a Pernye és fű nem a film történetének a regénye, hanem tanulmánya az akkori miliőnek, a nyolcvanas éveknek és az akkori értelmiségi világnak, amely visszatekint ezekre az elhallgatott történelmi traumákra.
Závada szerint a Kádár-korszak vége felé maguk a tanúk érezték úgy, hogy eljött az idő a megszólalásra, indirekt módon többen is segítettek felgöngyölni a rendszer emlékezethamisítását. “Hazudtak. Persze, hogy hazudtak, de ‘tessék jöjj rá, hogy mi a hazugság’. Nem biztos, hogy rájövünk mi az igazság, de arra igen, hogy miket hazudnak” – idézte fel az író a statáriumok után folytatott nyomozást, melyben igyekeztek megszólaltatni a kulákként megbélyegzett áldozatok hozzátartozóit, az egykori tanúkat, ügyészeket, bírákat és a korabeli tudósítókat is.
Gazdag Gyula filmesként közelített: “Engem az érdekelt, hogy ők, mint emberek, amikor elkezdenek viselkedni a kamera előtt, hogyan és milyen módon próbálják elfedni azt, ami a valóságos tevékenységük. Az volt az illúzió, hogy amikor az emberek megnézik, hogy ez hogy történik, akkor többet nem fognak ennek áldozatul esni. Nos hát ennél naivabb dolog a földön nincsen. És rájöttem arra, hogy természetesen újból és újból, mindnyájan mindig áldozatul esünk valamiféle manipulációnak.” Ám ez korántsem minősíti az akkori kutatómunkát, hiszen valóban “felszabadító erejű filmek” születtek. Závada megosztotta, hogy a Statárium egyik jelenetében egy brutálisan megvert asszonyt egy másik nő kérdezi – a vádlott lánya, aki eredetileg nem akart beszélni, de amikor meglátta az interjúalanyt, mégis megnyílt. Az ebből született beszélgetés a film egyik legerősebb pillanata, mely nem csupán művészi értéket hordoz. Gazdag Gyula is úgy tekint ezekre a pillanatokra, mint amelyeknek őrületes erejük van. A kamera pedig “valamiféle hangot, valamiféle megszólalási lehetőséget ad az embereknek, és ezzel olyan gátakat törnek át, amiket valószínűleg másképp nem lennének képesek áttörni.” Ám hozzátette “az egy titok a számomra, hogy mi az, amitől egyszerűen ezek a gátak átszakadtak. (...) Nem lehetett előre tudni, hogy ezekből az emberekből előjön az a rengeteg fájdalom, amit megéltek. Csak el lehetett kezdeni keresni és kutatni, ami a regényben is egy nagyon izgalmas elem.”
A Statárium és a film alapján készült Pernye és fű a köröstarcsai, ártatlanul kivégzett Molnár Sándor, a tanúskodás elől öngyilkosságba menekült Gyáni Károly és a fábiánsebestyéni, és az épphogy mehmenekült Dancsó János valódi sorsa után kutat. Azután, ahogy a rögtönítélő bíróságok politikai nyomásra a véletlen tűzeseteket szándékos gyújtogatásként kezelték, és gyorsított eljárás során elítélték, majd kivégezték az “osztályellenségeket”. Emellett ott van Lehoczky Pál története, aki a megfélemlítés hatására besúgóvá vált. Závada azt mondta, ő volt az, aki a narratívában a leginkább meghozta az áttörést. “Egyszerre sír és nevet az ember, mert persze, hogy miközben egy halálosan veszélyes történet és rettenetes félelem itatja át, mégis egy bohóc tréfa.” És valóban átsejlik a humor kis grimaszokban, kínos elnevetéseken csípjük olykor a tetteseket és az áldozatokat is. Akármilyen paradox is, füllentésekről, emberi ballépésekről van szó, melyek egy határokat nem ismerő rendszer megfélemlített morzsái. Ám amíg volt mi ezeket a morzsákat ilyen tettekké gyúrja, és amíg ezeket a tetteket volt mi elsikálja, a sebek nem gyógyulhattak. A Statárium és a Pernye és fű között eltelt évtizedek, és az auditóriumban lappangó, a vászon elszántságába elvágyódó elégedetlenség pedig azt mutatják, hogy a szembenézés még mindig várat magára.
Infó: Statárium. Kulákperek filmen és regényben. Sipos Andrással és Závada Pállal Mink András beszélgetett. 2025. február 13., CEU ,Budapest
