Ausztriában harmadjára is nekivágnak a kormányalakítási tárgyalásoknak, valaki mindent megígért, hogy ne a szélsőjobb kerüljön hatalomra

Hivatalosan ugyan csak ezen a héten kezdődnek el a kormányalakítási tárgyalások az osztrák konzervatív néppárt (ÖVP) és a szociáldemokraták (SPÖ) között, Alexander Van der Bellen államfő - bár a hivatalos felkérés még nem történt meg - már a múlt csütörtökön közölte a két párt vezetőjével, Christian Stockerrel és Andreas Bablerrel, hogy tőlük reméli koalíciót. A szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) által megnyert 2024. szeptember 30-án parlamenti választás óta ez lesz a harmadik kísérlet, 100 napig a most újrakezdők, illetve harmadikként a most 10 százalék körüli támogatást magáénak mondó liberális NEOS próbáltak egyezségre jutni, januártól pedig az ÖVP a másodhegedűs szerepét vállalta volna el az FPÖ oldalán, de ez a kísérlet is kudarcba fulladt.

Úgy hírlik, a második világháború utáni évtizedekben legalább 40 évet közös kormányzásban töltött konzervatívok és szociáldemokraták, akik egykor együtt simán hozták a szavazatok 90 százalékát, szemben a mostani egy mandátumos együttes többséggel, már pénteken tárgyalni kezdtek egymással, s váltig állították, hogy február 26-án már életbe léphet az együttműködés. A sietség indokolt, a harmadik éve dúló recesszió, a 18 milliárd eurós költségvetési hiány határozott vezetést igényel, Ausztriát azonban még mindig az előző öt év néppárti-zöldpárti kormánya vezeti, élén - ideiglenes kancellári megbízatással, korlátozott hatáskörökkel - a külügyminiszter, Alexander Schallenberg. A múlt év végén megszakadt tárgyalások során, a liberális párttal is együtt, számos kérdésben már egyezségre jutottak, így most nem a nulláról kezdik újra.

A szabadságpárt és a néppárt sikertelen eszmecseréi után az ÖVP vezetői jelezték, készek ismét felvenni a tárgyalások fonalát az SPÖ-vel, de azt kérik, a baloldali párt küldöttségét ne Babler vezesse. „Mert szerintük ő nem akar reformokat, nem képes kompromisszumokra, az első menetben is miatta akadtak el.” A néppárti szidalmak persze csak megerősítették Babler pozícióját a tárgyalóküldöttség élén, de a helyzet mégis más, mint előzőleg. A szocdemek legerősebb embere, a bécsi tartomány pártvezetője, egyszersmind a főváros polgármestere, Michael Ludwig ugyanis kezébe vette az ügyek irányítását. Babler mellé rendelte bizalmasát, Doris Burest, a parlament korábbi elnökét, most alelnökét, azzal az eligazítással, hogy egy pillanatra se hagyja magára a „retrobalosnak” tartott politikust. De Ludwig maga is akcióba lépett, állandó telefonkapcsolatban van az ÖVP vezetőjével, s egyengeti az együttműködés kibontakozását.

Vasárnap a bécsi Kuriernak Ludwig úgy fogalmazott, volt egy rémült pillanat, amikor a köztársaságban sokak számára világossá vált, mit jelentene Ausztria számára Herbert Kickl kancellársága. Talán ez a félelem segítette elő, hogy a centrista politikai erők egymásra találjanak. Egyes hírek szerint még javában alkudoztak a szélsőségesek és a konzervatívok, amikor a bécsi polgármester elutasíthatatlan ajánlatot tett Christian Stockernek, az ÖVP vezetőjének, felajánlva neki a kancellári tisztséget, s az összes olyan minisztériumot, közte a belügyet, a külügyet, a pénzügyet, amelyet az FPÖ görcsösen meg akart kaparintani.

A kulisszák mögött határozott politikai elképzelésekkel rendelkező államfő tárgyilagosan közölte a nyilvánossággal, hogy négy verzióban lehet a jelenlegi politikai válságot megoldani. Vagy többségi kormány alakul, ahogyan erre tesznek most kísérletet az egykori nagypártok, akár kívülről, akár belülről a Neos, a Zöld Párt, esetleg mindkettőjük támogatásával, vagy kisebbségi kormány, szintén külső segítséggel. De lehet szó szakértői kormányról, parlamenti háttértámogatással vagy új, előrehozott választásokról. Ez utóbbit leginkább az FPÖ szeretné, népszerűsége ugyanis az elmúlt hónapokban nőttön nőtt, s a választások megnyerése révén a pártpénztár is megtelt.

Szabadságpárt politikusok tartózkodnak mindenféle kritikától vezetőjüket illetően, nem reagálnak a média elemzéseire, miszerint Kickl képtelen volt bármifajta kompromisszumra, hogy korábbi sérelmei, például 2019-es leváltása a belügyminiszterségről bosszúvágyát fűtötték. Nem csupán a nép kancellárja akart lenni, de közben koalíciós partnerének is folyton a tudomására hozta, hogy ő parancsol. De hiba volt, hogy az egy hónapos egyezkedés valójában összesen hétórányi tárgyalásból állt, s az introvertált pártvezérnek ahhoz sem volt türelme, hogy tartományi vezetőtársaival tanácskozzon. Pedig a kilenc osztrák tartományból ötben - a néppárttal koalícióban - hatalmon van az FPÖ, s többnyire jól együttműködik partnerével. A helyi problémák, a személyes ismeretségek jobban egyben tartják a tartományi közös vezetést, mint az országos - magyarázzák elemzők. A profil című hetilap egy pillanatig sem leplezte örömét a fejlemények láttán, „Köszönjük Herbert! - írták a címlapon, neki tulajdonítva, hogy tárgyalásai megbuktak.

Az ötezer osztrák vállalatot összefogó gyáripari szövetség, mint hírlik, nagyon elköteleződött a szabadságpárti-néppárti kormányzás mellett, személyes jóviszony is összekötötte a szövetséget és az FPÖ-t, s úgy is ítélték meg, hogy a gazdaság számára ez a duó felelne meg a leginkább. Meghökkentek, amikor a gazdasági kamara nagyhatalmú vezetője, a koalíciós tárgyalásokban aktív Harald Mahrer erős kritikát foglalmazott meg Herbert Kickllel szemben, mondván, a politikust, csak hatalmi vágya fűti.

Az újabb koalíció megteremtésével tehát az ÖVP és az SPÖ próbálkozik. A közvélemény nem túl lelkes, emlékeznek a régi közös kormányokra, amelyeket csak óvatos reformok, gyakran elvtelen kompromisszumok jellemeztek és a hatalmi pozíciók egymás közötti szétosztása. Feltámadóban van a szociális partnerség már elhalványult intézménye, amelyben a munkáltatók és a munkavállalók képviselői (magyarán a vállalkozók és a szakszervezetek) az ország nagy problémáit egymás között vitatták meg, mielőtt az akták a kormány kezébe kerültek volna.

Egyre nehezebb a kormányt alakítani Európában

A jobboldali populista pártok megerősödésével Európa egyes államaiban egyre nehezebb a kormányalakítás. Ezt láthatjuk Ausztriában is. Ugyan az Osztrák Néppárt korábban már volt közös koalícióban az Osztrák Szabadságpárttal, mostanra olyan jelentősekké váltak a véleménykülönbségek, például Európa megítélését, jövőjét illetően, hogy a két párt nem volt képes közös nevezőre jutni a kormányzás alapelveiben. Németországban is nehezíti majd a vasárnap esedékes választás utáni koalíciókötési lehetőségeket, hogy a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) várhatóan sok mandátumot szerez, miután a felmérések szerint minden ötödik német e pártra adja majd a voksát. Abból a szempontból azonban mégis egyértelműbb a német helyzet, hogy itt teljesen kizárható bármiféle koalíciós együttműködés a parlamenti választás várható győztese, a CDU/CSU és az AfD között.

Hollandiában azonban a 2023-as választás után sikerült megállapodni a szélsőjobboldali Szabadságpárttal (PVV), de egyre jobban látható, milyen veszélyes bevenni egy ilyen ideológiájú pártot a kabinetbe. Geert Wilders, a PVV elnöke most éppen a koalíció felrobbantásával fenyeget amiatt, mert a többi koalíciós partner az úgynevezett államtanács ellenkezése miatt vonakodik támogatni a PVV által fémjelzett, kemény migrációs törvényeket.

Belgium tradicionálisan rekordernek számít a kormányalakítási tárgyalások hosszában. Ennek a színes, flamand és vallon pártok alkotta politikai paletta az oka: egy sor különböző nézetű politikai kell közös nevezőre hozni. Igaz, e tekintetben Hollandia sem panaszkodhat: 2021-ben például az akkori kormányfőnek, Mark Rutténak 271 napba telt, amíg sikerült életre hívnia az új kabinetet. Az új belga kormány egyébként nemrég, nyolc hónapig tartó megbeszélések után alakult meg: január végén a bevándorlásellenes flamand nacionalisták, az N-VA négy másik párttal állapodtak meg koalíciókötésről.

Skandinávia példája azt mutatja, hogy a politikai túléléshez nem is kell parlamenti többség. Svédországban a jobbközép kisebbségi kormány a jobboldali populista Svéd Demokraták (SD) párt szavazataira támaszkodik. Ők segítettek a kormánymegállapodás megtárgyalásában, és ragaszkodnak a kemény menekültügyi és a migrációs politikához.

A kisebbségi kormányzás azonban nem életbiztosítás az egyes kabinetek számára. Különösen Franciaországnak vannak rossz tapasztalatai kisebbségi kormányaival, amelyek a 2024-es parlamenti választások óta a szélsőjobboldali és egyéb pártok támogatásától függenek. Michel Barnier konzervatív miniszterelnök tavaly csak néhány hónapig volt hivatalban, majd év végén megbukott. A centrista Francois Bayrou pedig szintén a politikai túlélésért küzd szinte napról napra.