Aznap, amikor Orbán Viktor sokezer méterrel a felhők fölött kijelentette: „A magyarok már tudják, a jövő nem ott van, ahol ők laknak” (képzeljük el ezt a mondatot bármely más párt bármely politikusától, és hozzá a Fidesz reakcióit), Magyar Péter a Tisza kongresszusán tett egy ellenajánlatot. Talán csak véletlen, hogy a két opció szinte egy időben konkretizálódott, az viszont bizonyos, hogy egyik sem értelmezhető könnyen a másik nélkül.
Orbán már régóta egy olyan bizniszben utazik, amelynek egyetlen célja a felelősségre vonás elkerülése. Azok kedvéért, akik esetleg most jöttek a Marsról: felelősségre vonni leginkább az eltérített és a Cinege utca környékén magánvagyonná vált uniós pénzek miatt kellene. Ha azt nézzük, hogy ténylegesen milyen javak fölött rendelkezik, a magyar miniszterelnök nem egyszerűen a leggazdagabb kormányfő Európában, hanem a leggazdagabb európaiak egyike – egy ligában mondjuk a Zara meg az IKEA tulajdonosával –, miközben az ő esetében a vagyongyarapodás egyetlen, kizárólagos forrását az ellopott EU-támogatások jelentik. Ez fenntarthatatlan és megúszhatatlan, ha egy mind szorosabban integrálódó, akár kormánytagok fölött is joghatósággal rendelkező Európai Unió tagjai maradunk. Orbán Viktor részéről pedig az elmúlt tíz év összes politikai lépése – beleértve a látszólag legérthetetlenebbeket, sőt a fenti idézett mondatot is – levezethető abból az igyekezetből, hogy vagy az integrációt, vagy abban Magyarország hosszú távú részvételét megfúrja, tekintet nélkül Szent Istvánra, Széchenyire, a rendszerváltásra, meg általában a nemzet érdekeire.
A Tisza programjával illetve politikai ajánlatával kapcsolatban még mindig sok a homályos pont, az alapkérdést azonban a szombati kongresszus tisztába tette. Eszerint Magyarország jövője nem a némi erőszak hatására orosz vezetéssel újra összeálló egykori szovjet birodalom perifériáján (lásd még: „előre megyünk, nem hátra”), hanem az Európai Unióban van: pontosan ott, ahol lakunk. Azaz sem szövetségi rendszert, sem eszmekört, sem pedig vallást (!) nem kell váltanunk ehhez az elképzelt jövőhöz. (Aki az utóbbi kitételt túlzásnak érzi, gondolja végig, nem hasonlít-e más ma is sokkal jobban – például – a magyar katolikus egyház ahhoz a Kirill pátriárka által vezetett politikai segédcsapathoz, amely mindig mindenben egyetért a hatalommal, akkor is, ha éppen egy értelmetlen öldöklésről van szó, mint ahhoz a gyülekezethez, amelyet egykor Jézus megalapított.) Ami a Hungexpón elhangzott, az uniós pénzek hazahozatalától az oktatás felszabadításáig, az Európai Ügyészségbe történő belépéstől az igazságszolgáltatás függetlenségének helyreállításáig, beleillik ebbe a keretbe (és ami nem hangzott el, az emiatt hiányzik): nem leszünk orosz gyarmat, és a magyar jövőt Európában képzeljük el, akkor is – vagy akkor még inkább -, ha körülöttünk a világ épp megőrül.
Valójában nem pártkongresszus volt, és nem is évértékelő: a 2026-os országgyűlési választás kampányát nyitották meg a felek. Magyar Péter is – aki a teljes ellenzéki szavazótábornál is szélesebb körhöz intézte a mondandóját –, meg a maga módján Orbán Viktor is. Bő egy évvel a tényleges szavazás előtt, a kormánypárt vezetője és a kihívó saját szájából megismerhettük nem csak a kérdést, amelyről jövő áprilisban döntenünk kell, hanem a lehetséges válaszokat is. A Tisza rendezvényén egyértelműen erre utaltak a szavak mellett a külsőségek – a Fidesz térfelén pedig leginkább az jelzi, hogy vették a lapot, hogy miután már minden más fegyverük kicsorbult rajta, utolsó esélyként megpróbálják összefideszezni az ellenfelet (ritkán látható jelenet, jegyezzük meg: tényleg azon dolgozik most a teljes Fidesz-propaganda, hogy elhitesse, Magyar Péter ugyanolyan romlott, mint ők).
Sokadszorra írjuk: amikor Orbán Magyarországról, a magyarokról beszél, mindig magára gondol, akkor is, amikor azt mondja, hogy a magyarok jövője nem itt van. Ahogy most látszik, valóban ez lesz a tét: nem közte és Magyar Péter között kell választani – azt kell eldönteni, hogy Orbán Viktor jövője fontosabb-e a saját jövőnknél.