Berlinale és a politika – úgy látszik ez két dolog elválaszthatatlan, hiszen számos olyan művészeti alkotást mutatnak be, melyek korunk nagy problémáit ábrázolják, nagyítják fel, figurázzák ki – alkotói attitűdtől függően. A dél-koreai Pong Dzsunho filmje, a Mickey 17 érdekes őrület: az Élősködők Oscar-díja után amerikai stúdiófilmet készített, annak összes előnyével és hátrányával. A versenyen kívül vetített alkotás egy olyan jövőbe kalauzol el minket, ahol már lehetséges az emberi klónozás. Ám mivel az egyik tudós, aki feltalálta, arra használta a másolatait, hogy fedezze sorozatgyilkosi tevékenységét, betiltják a technológiát a Földön, viszont az űriparban megengedett, már ha valaki arra szerződik, hogy feláldozható legyen. Azaz olyan munkás, akit halála után „újra nyomtatnak”. Mickey (Robert Pattinson) is ilyen, akit az emberi evolúció érdekében nagyon sokszor megöl Dzsunho, persze a rá jellemző abszurd humorral. Az újabb és újabb másolatokba ugyanazokat az emlékeket és személyiségeket töltik be, mégis mindig kicsit más lesz Mickey. Aztán bekövetkezik egy baleset, amikor Mickey 17-ről csak azt hiszik, hogy meghal és kinyomtatják Mickey 18-at is, ez pedig baj – bár Mickey szerelme örül, hogy duplán kapja majd a jót –, mert a duplázás halállal büntetendő. Amíg a morális kérdésekkel bolondozik a dél-koreai rendező, minden rendben is van, de amikor az emberiség új hazáját kereső vezérére, Kenneth Marshall-ra és nejére kezd el fókuszálni a film, a politikai szatíra már nem annyira meggyőző. Azaz pontosan olyan, mintha hollywoodi filmmé vált volna az egész, óvatos karikatúrával. Bár Dzsunho a berlini sajtótájékoztatón azt mondta, hogy nem a jelenlegi amerikai elnök inspirálta a Marshallt alakító Mark Ruffaló játékát, hanem „minden idők rossz politikusai ihlették”, nem hiszek neki, mert ordít a Trump paródia.
A hivatalos versenyben kevésbé szenzációs filmek szemtelenkednek a hatalommal és a rendszerrel. Ezek közül a brazil Gabriel Mascaro The Blue Trail (A kék útvonal) című fillérekből készült disztópiája volt a legizgalmasabb.
Ez egy olyan képzeletbeli NER-t mutat be, ahol a hetvenhét év feletti időseket, miközben nemzeti kinccsé nevezik ki őket, elküldik úgynevezett kolóniákra, ahonnan senki sem szokott visszatérni.
Akik nem akarnak menni, azokat erővel hurcolják el, ebben segítenek a gyámnak kinevezett leszármazottak, akik félnek a következményektől, illetve a minden sarkon álló besúgók, akik nélkül nem létezhet diktatúra. A hetvenhét éves Terezát váratlanul érinti a kitűntetett figyelem – a korhatárt épp leszállították nyolcvanról hetvenhétre –, de ha már mennie kell, akkor azért még repülne előtte egyet. De nem teheti, így kénytelen illegalitásba vonulni, és ez a lázadás felnyitja a szemét: egészen másképpen kezdi el élni az életét. A műben számos misztikum is megjelenik, például és csiga kék váladéka, melyet ha szembe csöppentünk, látjuk a lehetséges jövőt – szóval a társadalomkritika mellett azért a meséről sem feledkezett meg Gabriel Mascaro.
A nagy változások kora – röviden így lehet jellemezni a Berlinale jubileumi 75. kiadásátEgészen másképpen beszél a diktatúráról a mexikói Michel Franco, aki Álmok című versenyművében egy migrációs történetben igyekszik sokkolni a nézőt. A film azt mutatja be, hogyan „vándorol be” Fernando (Isaac Hernández), a fiatal mexikói balett-táncos, hogy jobb lehetőségeket találjon az Egyesült Államokban álmai megvalósításához. Sikerül átjutnia a határon, majd San Franciscóba, hogy találkozzon szerelmével, Jenniferrel (Jessica Chastain), aki az amerikai elithez tartozik. Az első pillanattól egyértelmű, hogy világuk sosem fog közös nevezőre jutni, így Franco a veled vagyok, de igazából mégsem tudok veled élni klasszikus szituációját építi fel egy nehezen hihető fordulatokkal teletűzdelt sztorival és nagyon sok szexjelenettel, melyek csak technikailag izgalmasak – inkább birkózásnak tűnnek, mintsem szenvedélyes együttléteknek. Franco azt az irányt is elveti, hogy az 1957-es Laurence Olivier rendezte klasszikust, A herceg és a színésznőt idézze meg fordított felállásban és a sok összetevő mellett az amerikai bevándorláspolitika és az általános idegengyűlölet ábrázolására teszi a hangsúlyt. Míg a brazil film a politikából indul ki és jut el az emberi drámához, Franco épp fordítva teszi – ami nem túl előnyös. De legalább ő is mondani szeretne valamit.
Cikkünk elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
