Kivételes játéktudását annak is köszönhette, hogy a neves berlini Staatliche Akademische Hochschule für Musik intézményben képezte magát tovább, s közben a megélhetésért sok zenekarban, sokféle zenét játszott – a barokk muzsikától a nagy klasszikusokon, Haydn, Mozart, Beethoven művein át a kortárs, köztük Bartók és Kodály darabokig. Többször fellépett Londonban is, ahol egy gazdag holland üzletember, Jacob de Graaf és felesége, Louise Bachiene annyira odavoltak a fiatal művész virtuóz játékáért, hogy 1928-ban még egy Gagliano csellóval is megajándékozták. Ez nem akármilyen műpártolás volt, elvégre e hangszerritkaság maga a tökéletesség: árveréseken manapság 100 ezer dollár körüli áron cserél gazdát. De ez még nem minden. A holland mecénások nagy zenerajongásukban bemutatták Hermann Pált unokahúguknak, Ada Weeversnek. A találkozásból házasság lett, és a Berlinben letelepedett ifjú pár nem kis is örömére 1932-ben megszületett lányuk, Corrie Hermann.
A családi idill azonban nagy hirtelen, tragikusan megszakadt. Ada egy szerencsétlen tengeri fürdőzés közben, a sok lenyelt víztől tüdőgyulladással ágynak esett, életét nem tudták megmenteni. Aztán rájuk tört a világháború, a hitleri Németország gyilkos antiszemita áradata, Hermann is menekült. Kislányát felesége családjára bízta Hollandiában, ő pedig Dél-Franciaországban, Toulouse városában próbálta meghúzni magát a náci zsidóüldözés elöl. De hiába, 1944-ben, egy utcai razzia alkalmával lebukott, a Párizs melletti hírhedt Drancy gyűjtőtáborba, majd onnan sorstársaival együtt, fél Európán át a litvániai Kaunasba hurcolták rabszolgamunkára. Amíg a vonatszerelvény indulásra várakozott, Hermann-nak sikerült kidobnia a vagon rácsain át egy pársoros üzenetet. Kérte a megtalálókat, juttassák el levelét a Toulouse közelében lakó sógorához, ő pedig mentse ki lakásából a Gagliano csellót. Csodával határos módon kérése eljutott a címzetthez, s bár a hatóságok lefoglalták Hermann lakását, az áldozatkész, bátor rokon sikerrel járt: a páratlan értékű csellót kicserélte egy olcsó közönségesre.
Eljött a felszabadulás várva várt napja, de Hermann Pál nem tért vissza. Mint annyi sorstársa, valahol ő is odaveszett a holokauszt poklában. Corrie lánya viszont a holland rokonság szerető családi körében túlélte a háború viszontagságait. Orvos lett belőle, egyetemi tanulmányait az is segítette, hogy a megmentett Gagliano eladásából fedezték iskoláztatásának költségeit.
Itt akár vége is lehetne a történetnek, de azért mégsem. Amikor január végén az Európai Parlament kegyeleti ülésen az auschwitz-birkenaui haláltábor felszabadításának 80. évfordulója alkalmából a holokauszt hatmillió áldozatára emlékeztek a képviselők, Corrie Hermann lépett a pulpitusra. Az immár 92 éves hölgy apja cselló-történetével emlékezett, s ahogy mondta: holtában is feltámasztotta Hermann Pált. Apjának egy halom kézzel írott kottájáról csak hatvan év múltán derült ki, hogy azok milyen nagyszerű kompozíciók. Egy Los Angeles-i alapítvány, amely küldetésének tekinti a nácik üldözte zeneszerzők eddig ismeretlen műveinek kiadását, felvállalta Hermann alkotásainak terjesztését. Csakúgy, mint Fabio Conti, napjaink olasz zeneszerzője, aki Hermann zenekarra és csellóra írott szerzeményeit ültette át komplett zeneművé. Corrie, Pál fiával együtt azt is fejébe vette, felkutatják, hová, kihez kerülhetett Hermann Pál Gaglianója, amit még az 1950-es években adtak tovább, de hogy kinek, azt Corrie nem tudta. Mindenesetre egy oxfordi szakíró, a csellók világában jó nevű Kate Kennedy segítségével hosszú időn át kutakodtak, szó szerint az egész világon. Hangszerkészítőket, kereskedéseket, zeneiskolákat kérdeztek végig, átnyálaztak temérdek akciókatalógust. Ki tud olyan Gaglianóról, amely 1730-ban készült, oldalán Ego sum anima musicae, azaz Én vagyok a muzsika lelke felirat olvasható? Már-már feladták, amikor hihetetlen, de jelentkezett Kínából Jian Vang, a sanghaji konzervatórium csellóprofesszora. Mint sokfelé megforduló vendégtanár, ő adott pontos útba igazítást: Hermann egykori hangszere a düsseldorfi Robert Schumann Hochschule tulajdonában van, és csak nagy ritkán, a legkiválóbb növendékeknek engedik meg, hogy játszanak rajta.
Corrie az Európai Parlament ülésén úgy fogalmazott, számára a fellelt cselló olyan, mintha 85 év után ismét találkozott volna az apjával. Az már csak fájdalomenyhítő tiszteletadás volt, hogy az uniós képviselők egyperces néma felállással emlékeztek a meggyilkolt milliókra, és Sam Lucas, a neves ausztrál csellista megszólaltatta Hermann zenéjét, Hermann hangszerén.
