A magyar közmédia sokba kerül, csak pénzben számolva 140 milliárd forintot emészt fel évente. Az lenne a feladata, hogy az alaptörvénynek és a médiatörvénynek megfelelő sokszínű, szabad tájékoztatást biztosítsa ebből. A sokszínű, szabad tájékoztatás nem valamiféle liberális elhajlás, hanem szó szerint életbe vágó követelmény. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a túléléshez kell. Ha például annak idején azt súgták volna a fürkészek és portyázók Árpád vezér (és társai) fülébe, hogy a Kárpát-medence színültig mocsár, ahol emberevő szirének élnek, az óceánok nagy fehér cápái ellenben növényevők, és a sós vízre amúgy is remek templomokat építhet egy István nevű leendő államalapító, a magyarság ma legjobb esetben is csak medúzaként létezne. Téves vagy hazug információkkal lehet ugyan haladni valamerre, de aligha oda, ahová eljutni szeretnénk. Hacsak nem akarunk illiberális medúzák lenni. És hát nem akarunk.
És ha már hazugság és tévedés: véletlenül sem akarjuk azt mondani, hogy a családok támogatása, az illegális migráció tiltása vagy a háború elítélése bűn volna. Ellenkezőleg. Helyes mind. Ahhoz azonban a medúzáénál erősebb kognitív képességek kellenének, hogy közmegegyezés legyen a család, a bevándorlás és a háború fogalmáról. Közmegegyezés nincs, a kormány véleménye van, és az ellenzék véleményét is a kormány közli. Pedig egy demokráciában nem mondhatja meg a kormánypárt, hogy az ellenzék mit gondol életbe vágó kérdésekről. Nem neki kellene megmondania, és a közmédiának pedig nem végképp kellene, nem szabadna szolgalelkűen szajkóznia a Fidesz–KDNP mondását a vele szemben álló politikusokról, civilekről.
Ez a diktatúrák tempója. Vlagyimir Putyin ítélkezik így. Betiltással, bebörtönzéssel, vagy a szabad és boldog élettel össze nem egyeztethető ablakon kieséssel.
Orbán Viktor a minapi balatonfüredi kormányülés után az eddiginél szigorúbb törvényekkel akarja megtiltani a demokráciát védő korrupcióellenes, emberjogvédő (és gyermekvédelmi, elesettekért küzdő) civil szervezetek működését. Ezzel szintet lép. Még néhány szint, és egy olyan magasságba jutunk, ahonnan már csak a macskák esnek talpra, de a hiedelmek szerint ők is legfeljebb kilencszer.
Ez a véleményed!
A családról, a migrációról és a háborúról szól tehát minden manapság, de nincsenek értelmezhető társadalmi viták ezekről. Olyan különös játék van csak, ahol az „igent” egy marék sár eldobása, a „nemet” pedig kettő marék visszadobása jelenti. Fülig sárosságért nem kell a szomszédba mennünk, de ettől aligha lesz árnyalt és higgadt közvélemény kulcskérdésekről. Család például van egyszülős is, a mozaikcsalád is család, és (ez persze már vitatott) azonos neműek is élhetnek szép családban, sőt! A köreikből nem hallottunk még családon belüli erőszakról, a hagyományos, alaptörvénybe kalapált családmodell azonban a kék hírek szerint kifogyhatatlan a penetráns érzelmi és fizikai bántalmazásokból (amitől még jó modell: a bűn számít, nem az együttélés környezete). Nem hallunk azonban sehonnan olyan híreket, hogy „hagyományos családmodellben élő apa (férfi) verte halálra az anyát (nő) sérelmére tegnap valahol”. De a gyerekek ellen elkövetett bántalmazásokat vastagon aláhúzzák, ha pedofil volt az illető (helyesen), lehetőleg alaposan összemosva mindezt a melegekkel (aljasul, lásd még az idevonatkozó törvényt és a botrányos népszavazást, amely a választás komolyságát kérdőjelezte meg 2022-ben). De nem sok nyomát találjuk a közmédia hírei között a katolikus papok kiskorúak ellen elkövetett gaztetteinek sem. Pláne nem hallunk olyan hírfeldolgozást, hogy a „kerecsendi templom, amelyet a pedofilügyekben bemocskolódott katolikus egyház üzemeltet, igencsak magas”. Értjük, ugye? Ha Magyar Péter epitheton ornansa a telefondobáló, akkor Orbán miért nem közpénztolvaj? Ha ráadásul az is.
Miért mondjuk mindezeket? Számos Krónikát hallgattunk meg a Kossuth rádióban a napokban, mert szerintünk nem mindegy, mit etetnek meg velünk. (A magyar ember szereti tudni, mit eszik, ezért előszeretettel csinálja meg a saját kolbászát-szalonnáját, de mit sem törődik azzal, milyen gondolatokat-tudásokat tesznek a fejébe: mindkettő okozhat krónikus agykapacitás-csökkenést.) A Krónikákból a következők derülnek ki:
1. A Fidesz szemmel láthatóan nem hisz a Nézőpont Intézetnek (magabiztos kormánypárti előny), és erősen tart Magyar Pétertől. Ezért a közmédia elkezdte helyzetbe hozni az ellenzék rivális pártjait, elsősorban a Demokratikus Koalíciót (DK). Több rádióhír is beszámolt a pártról, és nem a lejáratás szándékával. (Amúgy az a jellemző, hogy az ellenzék akkor szerepel a közmédiában, ha negatív színben lehet feltüntetni.) A híradó oldalán Vona Gábor-interjú szól arról, hogy egyetlen párt nem képes kormányt alakítani. A kormány és a közmédia mindent meg fog tenni az elkövetkező hónapokban, hogy a Tisza Párt ellenzéki ellenfelei mind nagyobb teret nyerjenek a nyilvánosságban és a népszerűségben.
2. A közmédia teljesen nyilvánvaló hazugságokkal működik. Amikor a „kitörés napja” elnevezésű vidám nemzetiszocialista teljesítménytúra zajlott a budai vár környékén, akkor a Krónika híreiben nem a náci jelképek használatának gyalázatáról számoltak be, hanem Ilaria Salis baloldali EP-képviselőről, aki „antifa társaival Budapest utcáin ártatlan járókelőkre támadt, brutálisan összeverve őket” két évvel ezelőtt. Ezt a kormányportálról idéztük (a közrádió is így tett), Kovács Zoltán államtitkár berzenkedése nyomán. Kovács akkor nem berzenkedett, amikor a terrorcselekményekért elítélt szélsőjobboldali bajkeverő, Budaházy György kegyelmet kapott Novák Katalin államfőtől, aki egy másik kegyelmi ügybe bukott bele végül. Nincs kegyelem.
3. A közmédia minden szerkesztőjét (de leginkább a teljes vezérkart) lapátra kellene a szakmai alkalmatlanság összes ismérvének teljes és kimerítő kiaknázása miatt. Náluk hír az, ha a miniszterelnök sokadszor ugyanazt elmondja. De tényleg. Ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazt, évek óta. A hír az volna, ha a miniszterelnök az illegális migránsok korlátlan betelepítéséért tüntetne a műszaki határzár látványos lebontásával a médianyilvánosság előtt. Vagy egy keddi napon a kettlebell letétele után melegházasságot kötne Alice Weidel után szabadon. (Az AfD társelnökét rendre jobboldaliként emlegeti a közmédia, és csak akkor kerül szóba a párt szélsősége, amikor cáfolja valaki.) A közmédia szerint az nem érdemi információ, hogy a Tisza Párt történelmi sikert ért el a népszerűségnövekedésével. Egy szabad és tiszteletre méltó közmédia, amely a választók tájékoztatását mint szakmai és törvényi kötelezettséget a szívén viseli, feltenné a kérdést: Miért történt mindez? Hogy előzhette meg a Fideszt pár hónap alatt egy a semmiből érkező alakulat? Mi van emögött? Netán társadalmi elégedetlenség? A közmédia magasról tesz a tényekre és azokra a milliókra, akik Magyarországon ciklusok óta kormányváltást akarnak (és európai országot az orosz befolyás helyett). Császár Attila forradalmi lendülettel felcsapja a Mandinert és az Origót, és nem tudósít a Tisza Párt kongresszusáról, hanem riportot csinál kormánypárti véleményekkel gazdagon.
Ebben a híradásban a Tisza a 6. és 7. hír volt. Az elsőben Kulcsár Krisztiánról idéztek tényfeltáró információkat, a másodikban Magyar Péter médiaszerepléseit és az újságírókkal szembeni viselkedését bírálták. Magyart Tisza-vezérként vagy (hivatkozással) Brüsszel Péterként emlegették, és a bennfentes tőzsdei kereskedés témáját hozták fel. Ezekről persze lehetne híreket hozni, ha képesek volnának a tárgyilagosságra is emellett. De a ellenzék gondolatai szinte kizárólag az Alapjogokért Központ (vagy egy másik bohócintézmény) szakértőjén keresztül ismerhetők meg a közmédia híreinek fogyasztói számára.
Ahogy e hírblokkban a hétfői párizsi Ukrajna-csúcs hangsúlyosan Szijjártó Péteren keresztül volt megismerhető, aki háborúpártiakról delirált.
Média és reziliencia
Az M1/Duna híradóban elhangzó narratívák nagy részét (204 alkalom) kormánypárti szereplők beszélték el, az ellenzéki pártoknak ennek éppen a negyede (51 alkalom) lehetőség jutott. Ezt állapította meg a Mérték Médiaelemző Műhely 2024-ben publikált elemzése. A Kossuth rádióban ez az arány némileg rosszabb: a kormánypártok 219 narratívája mellett az ellenzék mindössze 39 alkalommal fogalmazhatott meg saját narratívát. S hogy mennyiben ronthatnak a média helyzetén a választásig hátralévő évben a kormány és a „szuverenista hatóságainak” legfrissebb, független média elleni támadásai? Urbán Ágnes közgazdász, a Mérték médiakutatója szerint nem tudni, hogy mi van a kormányfő fejében. „Azt azonban látni kell, hogy a magyar társadalom a végtelenségig polarizált, így valószínűleg a választók többségében már régen kialakult, hogy mit gondol a média szerepéről, és hogy ítél meg egyes médiumokat. Nyilván nem tesz jót a szakmai munkának, hogy ennyire a támadások kereszttüzében vannak a szerkesztőségek, de azért látni kell, hogy ez a helyzet fennáll egy ideje, kialakult egyfajta reziliencia a leginkább támadott médiumoknál.”
Urbán Ágnes a szélsőjobb előretöréséről és az ennek nyomában járó kormányválságok hatásáról azt gondolja: van ugyan egyfajta jobbratolódás az európai színtéren, de nem egyértelmű, hogy kormányválságnak lehet nevezni egy választást (lásd: Németország). Most az a nagy kérdés, hogy az USA kihátrálása milyen hatással lesz Európára. Benne van a szétesés lehetősége éppúgy, mint a minden korábbinál erősebb együttműködés. Egy biztos, a magyar média helyzetére ez csak nagyon közvetetten hat. Az európai tárgyalóasztaloknál egészen biztosan nem a magyar média állapota a téma, vannak ennél sokkal nagyobb geopolitikai kihívások. Az persze kérdés, hogy az orbáni vonal erősödik vagy inkább elszigetelődik, illetve az is, hogy a kialakulóban lévő geopolitikai krízisben milyen politikát követnek azok a jobboldali kormányok, amelyekre Orbán szövetségesként tekint. De ezek csak áttételesen, hosszú távon érintik a magyar médiát.
