Akadnak olyan tényezők, amelyek borítékolják, hogy válsághelyzetben egy nő alól könnyebben kicsúszik a talaj. Tradicionálisan a nőkre hárul például a láthatatlannak nevezett munka a háztartási feladatoktól a gyereknevelésig, amely fizetetlen, alulértékelt. Egy másik ok a foglalkoztatási szegregáció. Az olyan rózsaszín galléros szakmákban, mint a kereskedelem és a szociális szféra, jellemzően nők dolgoznak, és alacsonyak a fizetések. Bolonyai Blanka szociológus vetette fel ezeket a gondolatokat a „CSAK ezt az 1-et kértem!” című programsorozat minapi rendezvényén.
Amíg a kereskedelmi-pszichés nyomás előtt fejet hajtó társadalmi csoportok a Valentin-napot ünnepelték, addig a budapesti VIII. kerületi Auróra Közösségi Térben a szociális munkások panelbeszélgetésén egy ennél jóval fontosabb téma volt terítéken: a női szegénység. Azt, hogy ez létezik, a KSH számai is tükrözik. A 2024-ben közzétett, egy évvel korábbi állapotokat mutató adatok szerint a férfiaknak valamivel több mint 19, míg a nők 21,1 százalékát veszélyezteti a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázata. Relatív jövedelmi szegénység terén is a nők „vezetnek” 15,6 százalékkal, szemben a férfiak 13,8 százalékával. Szinte kézenfekvő következménye mindez a Bolonyai Blanka által patriarchálisnak leírt állam hozzáállásának, amely a nőket tartalék seregként kezeli. Hozzátette: minél rosszabb helyzetben él egy magyar nő, annál inkább kiszolgáltatott a terelgetésnek. Állami szinten a szociális ellátórendszer újratermeli az egyenlőtlenségeket. A kiszolgáltatottság sokféle arcot ölthet.
Ha például beüt a krach, mondjuk egy gazdasági válság, pandémia, háborús helyzet, akkor bevett magyar szokás, hogy a nőket megpróbálják a konyhába visszatolni, falat építeni köréjük a gondoskodói terhekből, háztartási munkákból.
