„Úgy kell élni, hogyha kell, tudjunk kosarat fonni, kenyeret sütni”

A Gödöllői-dombság lankái között, a Rákos-patak völgyében bújik meg Pécel kisváros, itt él Borbás Kata párjával és három gyermekével. A völgyből olykor szarvasbőgés hallatszik, a földúton néha megálljt parancsol egy őzcsapat, máskor vaddisznóemse vonul át előttük csíkos malackáival. Az udvarukban szárnyasok takaros kis ketrecben, hogy el ne vigye őket a róka, aki edzésben tartja a macskákat. Illik a tájba az udvarban álló jurta is, melyben Kata párja, a filmes-tévés gyártásban dolgozó Tibor rendezett be műhelyt, illetve film- és hangvágószobát.

– Mivel mindketten vízöntők vagyunk, nekünk nem probléma, hogy múlt vagy jövő – mosolyog Kata, miközben körbevezet bennünket. – Nagy álmom volt, hogy legyen egy jurtánk. Régóta benne vagyok a hagyományőrzésben, már 1996-ban jártam az országot kézművesekkel, meg egy jurtás csapattal. Tizenegy éve vagyunk együtt a párommal, a kapcsolatunk második-harmadik évében megvettük a jurtát, annyira egy húron pendültünk ebben. Tibor is szokott beöltözni velem, én varrtam a ruháját. A divat a szakterületem, népi szabászképzésben végeztem – folytatja Kata, miközben kiszúrjuk a tetőn a vízmelegítőt, a kertben a kis kutat. – Azt szoktam mondani, az élethez a XXI. században három dolog kell, a „három V”: víz, villany és wifi. A villanyt szeretnénk idővel napelemmel megoldani, fúrt kutunk van, de a vezetékes vízzel sincs gond, lent vagyunk mélyen a völgyben, ha sehol nincs víz, nálunk még mindig van.

– Ha vége lenne a civilizációnak, ti itt meg tudnátok maradni? – tudakolom.

– Erről szól a regényem, az Ília kincsei: egyszer csak vége lesz, és kezdődik a küzdelem. Harmadikos lehettem, amikor a tanítónőnk azt mondta, tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint a Római Birodalom. Csúnya vége lett, jött valaki, aki erősebb volt, és elsöpörte az egészet. És nagyon-nagyon látszanak a jelei annak, hogy ez így tovább nem tartható. Hogy mi lesz, azt igazán nem tudjuk, csak azt, hogy ez így biztos nem lesz tovább. Vagy nagyon meg kell okosodni hirtelen, vagy nagyon készülni kell a kihívásra. Úgy kell élni, hogy ha kell, akkor tudjunk kosarat fonni, kenyeret sütni. És legyen itthon tojás meg víz.

Elindulunk a ház melletti löszfalba vágott lépcsőkön, fel a völgyből a kis erdei peremrészre, ahonnan hallható a szarvasbőgés, olykor kukorékolás, és egy kecske mekegése töri meg a sűrű csendet.

A levegő bódítóan friss, a természet ereje intenzíven lüktet az enyhe téli szendergésben is.

– Addig jó, míg akkugyár nincs – csúszik ki a számon.

– Ide is terveznek, de reméljük, nem sikerül.

A kis magaslaton kőrakás, amolyan házi oltár, mellette érdekes építmény.

– Ő itt a mi kis izzasztókunyhónk – mutatja Kata. – Sok ilyen van már országszerte, mi ezt csak magunknak tartjuk. Télen azért sok fa elmegy, hogy befűtsük. Van ugyan egy kis erdőnk, annyit viszont nem termel. Itt vannak benne most a kövek, azok mennek a tűzbe, és amikor már vörösen izzanak, akkor egyesével megyünk be. Üldögélünk, éneklünk, beszélgetünk, közben gyógynövényeket szórunk, vizet locsolunk a kövekre. Nagyon izgalmas, sok mindent lehet érezni. Van, aki csak meditálni megy be, lehet kérni gyógyítást is, nekem sokszor jön ihlet vagy átminősülés, ami sokáig tart, akár egy-két hónap után jön meg az eredmény. Már Hérodotosz is írt arról, hogy bementek ide a harcosok, a forró kövekre kendermagot szórtak, és nagyokat kurjongattak közben. Ez volt a szkíta gőzkunyhó, de nagyon sokan használták, az indián őslakosok tanácskozásra, az északi népek tisztálkodása, mosásra. Ez a szertartás a testi-lelki megtisztulásban segít, nem véletlen, hogy a tiszta ruhához is ragaszkodunk. Az élet mágia, és nagyon-nagyon szűk látókörűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa meg ezt.