Gördíteni valamit a felejtés útjába - Fekete Vincével az apokalipszis gyönyörűségéről

Az új könyve mintha szintézise lenne az utóbbi évek köteteinek. Egyszerre van meg benne a Vargaváros topográfiája, tájköltészete, a Szárnyvonal szerelmi szála és a Halálgyakorlatok mitologikus, az elmúlást és a testet középpontba állító költészete. Mennyire dolgoztak önben a korábbi szövegek?

Bizonyos szempontból akár szintézisnek is mondhatjuk, hiszen ebben az új könyvben rekapituláltam majdhogynem mindent, ami engem foglalkoztatott, ami fontos volt számomra az eddigi köteteimben. De nemcsak az utolsó három könyv beszédmódjai, narratívái szerepelnek itt hangsúlyosan, hanem a korábbi, Erdélyben megjelent könyvekéi úgyszintén tovább sodródnak, szálazódnak, hömpölyögnek, így a Piros autó lábnyomai, a Védett vidék és a Vak visszhang című kötetek hangjai is. Azt gondolom, hogy minden mű, minden egyes vers és minden kötet az előzőt folytatja valamiképp. Ráépül, továbbírja, kiegészíti, még ha gyökeresen más perspektívából teszi is mindezt. Hiszen állandó külső és belső viszonyítási pontokat keresel mind a világhoz, mind a másikhoz, mind pedig saját magadhoz. És a keresés, a kaleidoszkóp forgatása közben mindig más és más minta alakul ki, ám a sok színes szilánk, az életanyag mindig ugyanaz marad.

Sok szöveg foglalkozik újra a szülőföldjével, ebben is rímel a Vargavárosra, ugyanakkor az „erdélyiséggel” kapcsolatban érzek némi iróniát, távolságtartást. Korábban azt mondta egy interjúban: „Erdély mítosza, történelme és jelenvalósága […] egy időben teher és ajándék. Hol egyik, hol a másik.” Most épp melyiken van a hangsúly: teher vagy ajándék?

Valamit kezdeni kell ezzel a hagyománnyal, nem lehet eltagadni, de idealizálni is felesleges. Az árvalányhajas Székelyföld-kép, az etnoromantizáló székelykedés a lehető legtávolabb áll tőlem. Nem tudok másképp közeledni hozzá, csakis iróniával, humorral, de belülről, közülük – és nyilván szeretettel. Erdéllyel való kapcsolatom nem változott, nem is hiszem, hogy változni fog. Rendszeresen hazajárok egy a Kárpát-kanyarban levő kis településre, ahol úgy érzem magam, mintha vissza is mennék az időben jó pár évtizedet. Ott éltem hosszú időn keresztül, és az, amit magammal onnan hozok, egy másfajta kulturális emlékezet, mint – teszem azt – a magyarországiaké. Ezért a szavak mögötti tartalom is különbözik sokszor. Úgy hozom be versbe ezt a világot, hogy közben kíváncsian figyelem, hogyan reagálják le az itteni olvasóim. Meglepően jól.

Még kicsit Erdélynél maradva. A versekben sok más alkotó mellett több pályatársa, elődje megidéződik (például Király László, Farkas Árpád, Csiki László, Szilágyi István és a nem is oly rég elhunyt Kovács András Ferenc). A Gyönyörű apokalipszis összefoglalója is az ön eddigi költészetének, de irodalmi szintézise-e a XX–XXI. századi erdélyi irodalmának? Szándékolt emlékállításról beszélünk?

Az utóbbi bő tíz évben több mint tíz nagyon jó nevű erdélyi író-költő halt meg. Azt is mondhatnám, hogy a derékhad eltűnt. Én ezeket az embereket nagyon szerettem, munkatársi, baráti viszonyban voltam velük. És nagyra tartottam a munkásságukat. Legtöbbjüket alig ismerik Magyarországon, sajnos. Ha Mózes Attila nevét mondom, aki kitűnő prózaíró volt, alig kapja fel valaki is itt a fejét. Nem olvasták, nem ismerik. Nem tudnak róla. De mondhatnám Székely Jánost is. És Szilágyi István nevét úgyszintén. Számomra ők ott vannak a legjobbak között. Emléküket jó szívvel idézem meg: átlopom onnan ide őket. Némelyiküket mintha egy múltbéli szellemi vasfüggöny mögül hoznám.

Az irodalmi időfolyosón utazgatva azért megkapjuk a hétköznapi, „földhözragadtabb” világot is. A szociominiatűrökből álló Talponálló-sorozat hogyan nőtte ki magát?

A Talponálló-versek mind-mind otthoni, falusi, vidéki történetek; ottani ízek, ottani szereplőkkel, az ő szájukból, dikciójuk szerint elhangozva. Mintha egy nagy kórusból kiemelkedne hol egyik, hol a másik hang, majd visszahullna a többi közé. Ezek a versek a metafizikai minőségeket próbálják meg átrakni a földi létbe, az anyagba az intenzitásokat, a kegyetlenséget, a szenvedést, a szerelmet és a szeretetet. Ha kell, humorral, érdesen, szarkasztikusan, de nem bántóan. Soha nem bántóan. Hiszen ezek ők. Ezek vagyunk, voltunk. Beleértve magamat is, persze.

A Talponálló-versekben is feltűnnek már a prímszámok, amelyek az egész kötetet végigkísérik. Miért voltak ennyire fontosak a prímszámok az ön számára?

A prímszám nem osztható senkivel és semmivel. „Kiválasztott”, mint a falu bolondja, mondjuk Borbély Szilárdnál, a Nincstelenekben a Mesijás. Aki olyasmiket mond el anyjáról, apjáról, a családjáról, amiről nem beszélnek a közösségben. Vagy azért, mert mindenki tudja ezeket, vagy azért, mert szégyellik. „Az író forrásai tulajdon szégyenei”, mondja Emil Cioran az egyik vers mottójában, a kötetemben. És hangsúlyosan igaz lehet ez a mondat egy ilyen nagyon konzervatív vidékre, ahonnan – jórészt – ezek a versek is tudósítanak.

Kétségtelenül sok a kozmológiai, metafizikai vonatkozású vers, ami az idővel, keletkezéssel és elmúlással foglalkozik. Ráadásul Juhász Ferenc-idézettel is indul a kötet. Hogyan lehet gyönyörű egy apokalipszis? És van-e, lehet-e köze a matematikához?

Az apokalipszis a lét természetes állapota. Ezt nem csak én mondom. Ami egyébként most is zajlik. És az univerzum egészére, tehát ránk, élőkre is vonatkozik. Ha a létnek ezt a véletlenszerű eseményét tekintjük apokalipszisnek, ami az életünk, akkor majd a halálunkban is boldogok lehetünk, mert eljátszhattuk a születés és halál közötti izgalmas kockajátékot. Mert ez a senkiével össze nem téveszthető, senkiéhez nem hasonlítható saját univerzum, ez a változatos, csodálatos, boldog és szomorú fent és lent, ég és föld, a két végpont közötti gyönyörű apokalipszis – az életünk volt.

„[A]z emlékezet híd, amelyet a felejtés szakadéka fölé verünk” – olvasható Bartók Imrétől az egyik mottóban. A Halálgyakorlatok inkább anyakönyv volt, egy nagyon megható emlékezés, a Gyönyörű apokalipszisben szintén megrázó részek olvashatók az elmúlásról, de mintha apai fókusz lenne, vagy talán pontosabb, ha azt mondom, a szülők könyve. A személyesebb hangütésű versek mennyire jelentik az ön „szakadékát”? Költészettel dolgozik a felejtés ellen?

Gördíteni valamit a felejtés útjába… Amikor a Halálgyakorlatok verseit írtam, akkor épp édesanyám tartott a lefelé vezető úton. A versekben megpróbáltam aláereszkedni abba a reménytelenségbe, kilátástalanságba, ami akkor az övé lehetett. Szinte előre megírt gyászmunkák voltak azok a darabok. És amikor megtörtént, kicsit könnyebb volt feldolgozni a halálát. Ami a többiekről szól, azok a felmenőim, rég senki nem él már közülük. Visszahoztam őket is egy kicsit. Emléket állítottam nekik, nyilván a magam számára is.

Ehhez kapcsolódhat a Knockin’ on Heaven’s Door izgalmas párverse. Gondolom, a cím Bob Dylanre utal. Ráadásul két szakaszzáró versként lettek elhelyezve ezek a szövegek…

A Gyönyörű apokalipszis középpontjában ez a párvers, vagyis a két említett pillérvers van. Ez a kettő tartja úgyszólván a kötetet. Bob Dylan, de a későbbi Guns N’ Roses is. A két verset összevetve látható a különbség is: az első elakadásai, kopogásai, dörömbölései, meg-megtorpanásai a toporgást, a bekérezkedés, bebocsáttatás előtti állapotot jelentik. A második versben már a bejutó (bejutott) megnyugvása, elhalkulása érződik, amikor – szinte ezzel párhuzamosan – kisimulnak, rázkódás- és zökkenésmentessé válnak a verssorok is. És egy utolsó, háromsoros szakasz is kerül a (második) vers végére. A „mély fekhely” fölött levő két élővel, akik „egy emberi/ alak szétázó, tovatűnő, halványuló körvonalai – –” fölött állnak. Ezek a versek (a két darab Knockin’ on Heaven’s Door) az anyagon túlira, a sejtésre, a képzeletre bízzák magukat. Körülöttük pedig olyan költemények sorakoznak, amelyek, úgy tűnik, „mindent tudnak”, vagyis hogy minden benne van a szövegben és a jelentésben. E két verstípus közötti villódzás, hullámzás alakítja ennek a verseskötetnek is az indázó-hullámzó-koncentrikus szerkezetét, és – azt gondolom –, hogy időnként egy-egy versen belül is ez a kettősség érvényesül.