„Amikor már valami tűrhetetlen és az ember életéről szól, akkor előjönnek a fegyverek. Háborús, holokausztgyerek voltam. Nem szerettem az egészet. Volt bennem egy szorongás. Féltem” – mesélte Harkányi Endre a Színpadon túl című dokumentumfilmben, amely 1956 és a színház alcímet viselte. A forradalomban szerzett élményeikre emlékeztek vissza benne művészek. Bandi bácsit nem volt egyszerű meggyőzni, hogy szerepeljen a filmben. Többször felhívott, kérdezte, hogy mi is ez az egész. Amikor viszont valamire igent mondott, akkor aztán teljesen odaadta magát az adott feladatnak. A filmben is őszintén vallott arról, hogy elvileg akkoriban ő főiskolásként a rendszer kedvezményezettje volt, mégis a forradalom hangulata belesodorta az eseményekbe.
Egy időben rendszeresen beszélgettünk. Néhány évig családilag is kötődött a Népszavához. A felesége, Zsuzsa nálunk dogozott, ő néha bejött, a szerkesztőségi folyosón lehetett vele társalogni. Na meg a Vígszínház társalgójában. Mindig gyermeki csodálkozással kérdezett. Többször szóba jött az a híressé vált mondata a Valahol Európában című filmből. „A nekrológomba ne csak ezt írd meg” – mondta rá jellemző csípős iróniával. Én pedig csak mosolyogtam.
Nagyon tudott viccelődni és haragudni is. Nevettető és drámai bohóc volt egyszerre. Ha jobb hangulatot fogott ki, akkor sziporkázóan humoros volt, ha pedig egy nehezebb napot élt meg, akkor ömlött belőle a keserűség. Ennek ellenére nem lehetett nem kedvelni. Érzékenysége átragadt a környezetére. Ha ott volt egy társaságban, akkor előbb utóbb kivívta a többiek figyelmét. A csendes megfigyelőből vált fokozatosan központi figurává.
A színpad volt a mindene, persze nem csak kamaszként, de később is sokat filmezett, klasszikussá vált animációs figuráknak kölcsönözte a jellegzetes orgánumát.
A felújított Vígszínház a Marton László által rendezett Össztánccal nyitott újra. Bejárhattam a próbákra, figyelhettem a színészeket, közöttük Harkányi Endrét. Bandi bácsi a szavak nélküli produkcióban egy pincért játszott. Ő kezdte el és ő fejezte be az előadást. Nagyon jól állt neki ez a feladat, hiszen nagyon tudott bánni a testével, remek mozgáskultúrája volt, és imádta, hogy csak gesztusokkal fejezheti ki magát. A második részben aztán egyfajta kitörésként egy olyan rock and rollt nyomott, hogy felrobbantotta vele a színpadot.
Igazi otthona a Vígszínház lett, amit otthagyott, mert felemelte a szavát azért, amit méltánytalannak tartott. Hívták vissza, de már nem érezte magában az erőt és a biztonságot, hogy színpadra lépjen.
Ám a színpadon kívül is képes volt önmaga maradni. Szenvedélyesen volt újlipótvárosi. Kávézott, sétált, ismerősökkel találkozott. A magányt nehezen viselte, de megtanult derűs maradni. Az írás elején említett film forgatásán rá jellemzően viccelődött Tordy Gézával. Most már fent húzzák egymást.
Bandi bácsi! Megyünk majd mi is! Hiszen jó társaság nélkül mit sem ér ez az egész. Fent meg talán van színpad is. Mi meg keresünk egy jó helyet és beülünk majd a zsöllyébe.
Meghalt Harkányi Endre