Sem díszlépés, sem díszlövés, sem díszbeszédek. Némi tessék-lássék búcsúzkodás, aztán meglehetősen dicstelenül távozott a minap Románia eddigi elnöke, Klaus Johannis. Miután tízéves országlását még majdnem két hónappal meghosszabbította az őszi államfőválasztás első fordulójának érvénytelenítése miatt, végül lemondott mégis. Az egykori nagyszebeni polgármester helyett a volt nagyváradi polgármester, a tavaly ősszel a román Szenátus elnökévé avanzsált Ilie Bolojan látja el ideiglenesen az államfői teendőket. Mint ahogy Klaus Johannis elődje, a szintén egy évtizedig regnáló Traian Băsescu is polgármester volt azelőtt, Bukarest főpolgármestere. Egyébként a mostani főpolgármester, Nicușor Dan is éppen elnök szeretne lenni. Úgy látszik, Romániában minden polgármester hátizsákjában ott lapul a marsallbot. Tíz éve sokat számított Klaus Johannis megválasztásakor is, hogy Nagyszeben valóban nagyot fejlődött az ő idejében. De igazság szerint mégsem ez volt a döntő szempont annak idején, hanem sokkal inkább az, hogy az enyhén szólva középszerű és demagóg román politikusokhoz képest valami egészen mást reméltek tőle a választók. Az a társadalom, amely most veszedelmesen csúszik a szélsőjobb felé, és egy zavaros, Európa-ellenes, oroszbarát, nagyromán meg ősromán jelszavakat hangoztató jelöltre, Călin Georgescura figyel, akkor éppen ellenkezőleg, a nem román, hanem német Klaus Johannistól várta a változást. Arra számítottak, hogy németes szigorral és hozzáértéssel képes lesz jelentősen felgyorsítani Románia európai és euroatlanti beilleszkedését. Nos, ebből gyakorlatilag semmi sem lett, Klaus Johannis teljesen félreértette a helyzetet szerintem, és bár németségét nem tagadta le, tulajdonképpen folyamatosan románként beszélt, retorikáját is ehhez igazította, itt-ott még némi nacionalizmust is bevitt a nyilatkozataiba. Már amikor egyáltalán mondott valamit. Mert ritkán szólt, és akkor is felejthetően. Nagyot csalódtak, akik kisebbségi empátiát reméltek tőle. Bizalmat kapott ugyan a második öt esztendőre is, de aztán fokozatosan elveszítette népszerűségét, és talán azok is megkönnyebbülten sóhajtottak fel, akiknek annak idején eszükbe jutott, hogy a modern Románia megteremtésében milyen fontos szerepet játszott még a tizenkilencedik században az első román király, a német Hohenzollern Károly, illetve utódai.
Ami most történt, iskolapéldája, hogy a történelem nem mindig ismétlődik errefelé sem. Viszont ennél ma sokkal fontosabb tanulság, hogy egyik pillanatról a másikra Románia egy általános európai, sőt globális dilemma szemléltető eszközévé vált. Mintha kísérleti ország lett volna belőlünk. Jöjjön valami más, gondolja a romániai választó, jöjjön egy új arc, egy új esély, egy új remény. Hogyha nem vált be egy német próbababa, kísérletezzünk egy ortodox vajákossal. Nem működött a ráció, hátha működik majd a szemmel verés, a szellemidézés, a mágia. Sarkítok? Természetesen. Azt is tudom, hogy minden bizonnyal nem esik egybe Johannis hajdani tábora Călin Georgescu mostani rajongóival. Vagy csak részben. Hamarosan kiderülhet, hogy végül is nőtt-e, csökkent-e az eltelt hónapokban a támogatása. Bár sokan reméljük, hogy nem jut el ismét a jelölésig. De a kísérlet egyelőre folytatódik, és a feltételezett orosz beavatkozás után most nyílt amerikai segítséget is kapott Călin Georgescu. A román politikai vezetők pedig, ideiglenes államelnök, miniszterelnök, koalíciós pártelnökök – olyanok, amilyenek, de mind nyugati orientációjúak – zavarodottan kapkodják a fejüket, és próbálják megérteni, mi is történik valójában.
Úgy tűnhetett mostanáig, hogy Románia a Ceaușescu-diktatúra hendikepje után osztályismétlőből éltanulóvá tornászta fel magát a térségben. Van ebben némi túlzás, de tagadhatatlan, hogy az alapvető társadalmi konfliktusokat, példának okáért az etnikai problémákat fokról fokra rendezni próbálták a kilencvenes évek közepétől az egymást követő román kormányok, amelyekben több alkalommal ott voltak az RMDSZ miniszterei is. Washington, többek közt biztonságpolitikai okokból is, kiemelten figyelt az országra, és közben magától értetődően Brüsszellel is jó kapcsolatot építettek ki a román politikusok. Az elmúlt évtizedekre visszatekintve, arra sem emlékszem, hogy a válsághelyzetekben egyébként mindig megerősödő román nacionalisták nyíltan támadták volna Bukarest európai és euroatlanti irányultságát. Ami természetesen nem akadályozta meg egyik-másik szélsőjobb politikust, hogy népszerűségét magyarellenes vagy akár idegenellenes retorikával próbálja növelni. Hol sikerült, hol nem. Az utóbbi években már nem nagyon. Aztán újabban megint. És félő, hogy a most már Amerika felől is érkező szuverenista és fundamentalista óhajok-sóhajok rövid idő alatt felborítják a román politika eddigi, amúgy is egyre bizonytalanabb egyensúlyát. Egyelőre a mostani kormánytöbbség elkötelezetten EU-párti és az orosz–ukrán háborúhoz is úgy viszonyul, ahogy Brüsszel, viszont ez mind nyilvánvalóbban ütközik az új amerikai vezetés álláspontjával.
Egyébként az amerikai–román partnerségnek tapasztalatom szerint régebb nem voltak ideológiai korlátai, a Bush-féle republikánusok éppúgy támogatták Romániát – stratégiai megfontolásból is –, akárcsak Clinton demokratái. Voltak ugyan különbségek köztük, többek közt a nekünk, magyaroknak rendkívül fontos emberjogi és kisebbségügyi kérdésekben is, de azért ránk is kiemelten figyeltek republikánusok vagy demokraták egyaránt. Őszintén szólva, gyakran éreztem azt is, hogy Washington közelebb van hozzánk, mint Berlin, Párizs, London vagy akár Brüsszel. Ez el is várható, mondogattam félig tréfásan, félig komolyan sokszor, hiszen az eleink a tengerentúlra mentek szerencsét próbálni a huszadik század elején, ők építették a mai Amerikát. Csak az én családomból nagyanyám három, nagyapám két testvére élte le ott az életét. Nagyapám is kint volt nyolc évig a húszas években, de aztán ő hazajött. Nem folytatom, nem érzelem kell ma már Amerikához, hanem magyarázat: hogy mi is történt az ígéret földjével. Magyarázgatják sokan, én most nem kísérletezem ilyesmivel. Elég nekünk az itthoni helyzetet értelmezni. Például azt, ismétlem, hogy miért lett kudarc Johannis tíz éve. Azé a Johannisé, aki tavaly még azt is elhitte, hogy NATO-főtitkár lehet belőle. És vajon mit remélnek a románok Călin Georgescutól? Hát azok a magyarok, akik az ősszel még szavaztak volna erre az egyértelműen szélsőjobboldali, többek közt magyarellenes jelöltre? Meg aztán miért van az, hogy tudomásom szerint a magyar kormány jelesei sem az ősszel, sem utána nem szóltak egy rossz szót sem róla? Miközben a parlamenti választási kampányban végig támogatták az RMDSZ-t, nagyon helyesen. Utána viszont Călin Georgescuval kapcsolatosan már legfeljebb egy-két kormánypárti megmondóember csóválta sajnálkozva a fejét: milyen kár, hogy Călin Georgescu magyarellenes, mert egyébként... Miért nem vesszük észre, hogy ezzel az egész szuverenizmussal ez a legnagyobb baj? Hogy amikor mindenki szuverén, akkor nincs tolerancia és nincs demokrácia? Most már a mások nacionalistáit is kezdjük szeretni, nem csak a mieinket? Világ nacionalistái egyesüljetek? Érdekes világ lenne az is. De még mindig remélem, hogy megússzuk.
Megúszni? Nem szoktam így fogalmazni. Viszont látnom kellett az elmúlt napokban, hogy micsoda riadalom támadt az Amerika-barát román politikusok között J. D. Vance amerikai alelnök nyilatkozata után, aki nyers nagyhatalmi arroganciával bírálta Romániát a müncheni biztonsági konferencián az elnökválasztás érvénytelenítése miatt, mivel szerinte ez a „hírszerző szolgálat egy halvány gyanúja” alapján történt. „Amikor azt látjuk, hogy az európai bíróságok választásokat érvénytelenítenek (...) el kell gondolkodnunk azon, hogy felemelkedünk-e a demokrácia magas színvonalához.” J. D. Vance szerint: „Ha a demokráciátok lerombolható egy másik ország által internetes reklámokra fizetett néhány százezer dollárral, akkor nem lehet túl erős.” Majd néhány napra rá a konzervatív konferencián (CPAC) ismételte meg ugyanezt a véleményt: „A barátság a közös értékeken alapul, nem azonos az értékrendünk, ha eltörölsz egy választást, mert nem tetszik az eredmény. Ez történt Romániában. Nem közösek az értékeink, ha annyira félsz a saját népedtől, hogy elhallgattatod őket.” Több ez, mint kioktatás. Inkább figyelmeztetés, hogy Călin Georgescut szereti Amerika. Mármint az az Amerika, amelyet J. D. Vance képvisel, mert ezek szerint nemcsak Európa, hanem Amerika is több van. Sőt, republikánus vélemény is több van, hiszen akik Donald Trump nevében megostromolták a Capitoliumot ezelőtt négy évvel, és megpróbálták megakadályozni a választások érvényesítését, azok valószínűleg más véleményen voltak, mint akik most egy alkotmánybírósági döntést demokráciaellenesnek ítélnek. Vagy mégis ugyanazok? Bagoly mondja verébnek? Ami szabad Jupiternek? Jupiteri világ lesz itt, ha nem vigyázunk. Haboznak, dadognak, kerülgetik a forró kását a román politikusok, gazsulálva tiltakoznak, ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi. De legalább próbálják védeni a mundér becsületét. Mi tagadás, a román demokrácia tényleg felemás, csak nem úgy, ahogy a térképen éppen most tájékozódó új amerikai adminisztráció látja. A májusi elnökválasztás eldöntheti, hogy ilyen-olyan zökkenőkkel, de követi-e az irányt Románia, vagy utat téveszt hosszú időre. Az Amerikához harmincöt éven át lojális nagy román pártoknak, a szociáldemokratáknak és nemzeti liberálisoknak nehéz lesz megérteni, hogy ez az új Amerika nem csupán lojalitást, hanem feltétlen alázatot vár el tőlük. Egyelőre a többségi koalíció kiáll közös jelöltje, a valóban európai formátumú, tapasztalt Crin Antonescu mellett. Eközben Donald Trump üdvöskéje, Elon Musk most már nyíltan kampányolja az X-en Călin Georgescut. Ha tíz-húsz évvel ezelőtt ilyesmit jósol nekünk valaki, gyermeteg disztópiának, netán paródiának hittük volna. Ma már nem az.
Az RMDSZ ezekben a hónapokban úgymond a jó oldalon állt. Akkor is, amikor belépett az új kormányba, és akkor is, amikor Crin Antonescu jelölését támogatta. Csakhogy mindez paradox módon egyre inkább ütközik Magyarország szuveranista, az EU szétesését vizionáló politikájával. Elnéztem a miniszterelnöki évértékelőre meghívott erdélyi magyar politikusok csoportképét: kényszeredett már az a mosoly. Tudják mindannyian, hogy előbb-utóbb meg kell szólalni. A Bibliát parafrazálva: legyen az igen igen. Vagy: legyen a nem nem. Dsida Jenő írta hajdanában Tekintet nélkül című versében: „farizeusoknak és vámosoknak / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” Naptól napra időszerűbb ez a figyelmeztetés.
Végezetül tartozom egy beismeréssel: elkövettem azt a hibát, hogy a múltkor végignéztem a televízióban a washingtoni hatalomátvétel ceremóniáját. Középszerű giccsnek tűnt az egész, de talán csak egyszerűen savanyú a szőlő. Viszont azóta is azon töprengek, hogy vajon ki lehet-e látni a first lady sokat dicsért, extravagáns kalapja alól. Mert az elnök piros baseballsapkája alól minden jel szerint nem nagyon. Az a fő, hogy mi látjuk őket.
