„Az egyházi lovagrendek – az alacsonyabb és közepes rangú feudális nemességnek e rendi szervezetei – a keresztes háború jellegzetes termékei. (...) ők voltak a közel-keleti frank uralom tulajdonképpeni gerince” – írja Walter Zöllner. A lovagrendek a hagyományos szerzetesrendekre hasonlítanak, amennyiben vallásosságon, lemondáson, vagyonközösségen, engedelmességen alapultak. Azonban egy lényeges különbséggel: a lovagrendek fegyvert viseltek és azt használták is. A keresztes háborúk korában a Szentföldön három nagy – és több kisebb – alakult: a johannitáké, a templomosoké és a Német Lovagrend. Ez utóbbi a legkisebb és utolsóként alakult meg a nagyok közül. Teljes neve „A németek Szent Máriáról elnevezett jeruzsálemi ispotályának rendje”. Míg a másik kettő nemzetközi, emez tisztán német. Brémai és lübecki polgárok alapították azt a jeruzsálemi kórházat, amely körül megszerveződött. Feladatának a gyógyítást és a pogányok elleni harcot, ezen belül a zarándokok, utazók kíséretét, védelmét vállalta. Jelképe a fekete kereszt. A rend szabályzatát III. Ince pápa hagyta jóvá – minden idők egyik legerősebb és legaktívabban politizáló pápája.
Miután a keresztesek kiszorultak Jeruzsálemből, a Német Lovagrend előbb Akkó (Akkon) városába, majd a teljes közel-keleti vereség után Európába kényszerült. A rendnek német, itáliai, görög, spanyol földön is voltak birtokai, rendházai. Akkó eleste után Velencébe költözött, majd II. András királyunk hívására Magyarországra. II. András Erdély délkeleti szögletében, a Barcaságban ajándékozott területet a rendnek és a kunok megtérítését bízta rájuk. A lovagrendek nagy tapasztalatot szereztek a Közel-Keleten várak építésében, fél tucat várat építettek Erdélyben is. Hamar kiderült, a vendégek nem lesznek a király engedelmes alattvalói. Rövidesen állammá lettek az államban. Szeparatista törekvéseik miatt András király ki akarta űzni a rendet, de első alkalommal a pápa békét kérő javaslatára még elállt szándékától. Ám amikor a helyzet krónikussá vált, legyőzte és kiűzte a német lovagokat. Ekkor kerültek a Balti-tenger délkeleti partvidékére. Hogy miért épp ide, megvan a maga oka.
Brémai Ádám adott hírt először arról, hogy a lengyelek és az oroszok közelében élnek a sembek vagy poroszok, akik „emberséges emberek”, mert segítik a hajótörötteket. Itt meg kell jegyeznünk két tényezőt. Az egyik, hogy földrajzi okok miatt a Balti-tenger partjain sokkal több volt a hajótörés, mint a Földközi-tenger mentén. A másik, hogy a tengerparton sokáig érvényesülő „parti jog” alapján az itt élők saját tulajdonuknak tekinthették a hajótörés során partra sodródó értékeket. A poroszok pedig, úgy tűnik, nem éltek e joggal, inkább segítették a bajbajutottakat. A poroszok egy kis nép, amely 1200 körül a Visztula alsó folyása és a Kurs-lagúna közötti területen élt. Nyelvük a balti nyelvcsaládba sorolható, legközelebbi rokonaik a mai népek közül a lettek és litvánok. Egy elképzelés szerint a porosz szó lótenyésztőt jelent.
Először Szent Bernát szólított fel arra, hogy a pogányokat meg kell téríteni. Voltak is erre kísérletek. De miután az egyik misszionárius (erről mit sem tudva) egy szent ligetben töltötte az éjszakát, az amúgy békés poroszok megölték. A Német Lovagrendet Konrád király hívta be porosz földre a keresztesek kudarcai után. II. Frigyes német-római császár 1226-ban engedélyezte a lovagoknak állam alapítását. Korábban Oroszlán Henrik szász fejdelem vezetett egy keresztes hadjáratot a poroszok (és a vendek, egy szláv népcsoport) ellen; ám látványos eredmény nélkül. Így az erőszakos keresztény térítés szempontjából a rend jelenléte nélkülözhetetlenné vált.
A poroszok törzsszövetségben éltek, tagolatlan társadalmuk katonai demokráciába szerveződött, amit leginkább egy államalapítás előtti fázisként foghatunk fel. A lovagrend nem csupán katonai győzelmet aratott a poroszok felett, de leigázta és (hosszabb idő alatt) asszimilálta a kis népcsoportot. A porosz, mint balti etnikum a XVI. századra tűnt el teljesen. Bojtár Endre (a magyar baltisztika alapítója) szavaival élve a porosz összeomlás oka, hogy „túl demokratikus” társadalomban éltek. Másképpen, katonai demokráciájuk nem fejlődött tovább monarchiává, valódi állammá. A porosz népnek nem alakult ki igazi uralkodó osztálya. Emögött pedig a magántulajdon hiánya állt. Egy érdekes porosz szokás szerint, ha valaki meghalt, vagyonát lóversenyen osztották szét a győztesek között. Úgy tűnik, az uralkodó osztály, vagy legalább valamilyen törzsi-nemzetségi elit léte elengedhetetlen egy nép fennmaradásához, legalábbis akkor, ha nála fejlettebb hódítóval találkozik. A Szentföldre vezetett keresztes háborúkban kibogozhatatlanul fonódott össze a szakrális és a földhözragadt: a vallásos rajongás, a megváltás, bűnbocsánat reménye, illetve az evilági javak, föld, kincsek, hatalom szerzése. A poroszok elleni keresztes hadjáratban kevesebb lehetett a csábítás; az Európánál akkor fejlettebb, gazdagabb Közel-Kelettel ellentétben itt elmaradott, kevés zsákmánnyal kecsegtető vidék fogadta a hódítót.
Nagyobb szerepe lehetett a „valahol meg kell kapaszkodni, le kell telepedni” kényszerének. A Német Lovagrend államába nemcsak lovagok, de német parasztok is költöztek.
Tőlük északra próbálkozott államalapítással a Kardtestvérek Rendje, azonban egy másik balti néptől, a lívektől katasztrofális vereséget szenvedett; ezután beolvadt a Német Lovagrendbe. A rend és az állam élén a nagymester állt. Fővárosa Marienburg volt, másik nagyvárosa a remek fekvésű, kikötőnek kiválóan alkalmas Königsberg, mely belépett a Hanza Szövetségbe – a kereskedővárosok Lübeck vezette ligájába. A porosz szó a XIV. századtól vette fel mai, „keletnémet” jelentését. Hatalma csúcspontján a lovagállam nem csak az eredetileg megszerzett Königsberg környéki vidéket birtokolta, hanem északabbra, a ma Lettországhoz, Észtországhoz tartozó területeket is, ahol a vidéki lakosság balti vagy finnugor, de a városok német jellegűek voltak, mint Reval (ma: Tallinn) Dorpat (ma: Tartu) vagy Riga – melyek szintén Hanza-városok. Maga a szorosan vett lovagrend is belépett a Hanza Szövetségbe. A rigai érsek pedig évszázadokig volt a lovagrend riválisa a lelkek fölötti uralomért.
A lovagrendet vezető nagymester tisztsége választott, de életfogytig szóló volt. Általános helyettese a nagykomtur. A hadsereg főparancsnoka a nagymarsall, aki emellett közigazgatási feladatot is ellátott, ő volt Königsberg irányítója. A főispotályos afféle „egészségügyi miniszter”, emellett Elbing város irányítója. Az államot vezető tisztviselőgárdában a funkció szerinti és a területi munkamegosztás elve ötvöződött. A középkor ispotályokkal (kórházakkal) meglehetősen gyenge lábon állt. A két Großschäffer Marienburg és Königsberg kereskedelméért felelt. Az országban csak a lovagrend verethetett pénzt, és rendelkezett a borostyánkőexport monopóliumával is. A tisztviselők mellett álló legfőbb testület az évente egyszer összehívott Nagykáptalan, itt választották a nagymestert is. A XIV. századtól megnőtt a nagymesteri tanács jelentősége. A földek kétharmada közvetlenül vagy közvetve a lovagrend birtoka, a fennmaradó egyharmad a négy püspöké volt. Igaz, kialakítottak négyezer szolgálati birtokot, használóik afféle katonanemességet képzetek. Akadt néhány nagybirtokos, de igazi arisztokrácia nem alakult ki, így szoros értelemben vett földmagántulajdon sem. A rendi fejlődés során két rend jött létre: a fenti értelemben vett nemességé és a polgárságé. Vagyis ellentétben Európa legtöbb országával, főnemesi (arisztokrata) rend nem létezett, és az egyház sem szerveződött renddé.
A németek 1410-es támadása a történelmi mérkőzést a lengyelek javára döntötte el. A grünwaldi csatában a lengyel-litván hadsereg, melyben cseh és orosz segédcsapatok is voltak, tönkreverte a lovagok seregét. Egyébként a grünwaldi a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb csatája, melyben akár negyvenezer ember halhatott meg. Grünwald másik neve Tannenberg. A súlyos vereség után a lovagi állam lengyel hűbéri függésbe került. A XV. században a lengyelektől függő porosz állam egyházi jellege fokozatosan megszűnt, az állam elvilágiasodott. A Német Lovagrend hatalmát több tényező is aláásta. Európa-szerte csökkent a vallás és az egyház tekintélye a XV. században, s ezzel együtt csökkent a lovagrend presztízse. A litvánok megkeresztelkedésével megszűnt a rend legitimitásának alapja. A rendi fejlődés sem kedvezett nekik – a porosz nemesség és polgárság a lovagrendben ellenfelet látott. A nemzetközi színtéren végbement változások is kedvezőtlenek voltak: Nyugaton és északon megalakult a Kalmari Unió (a skandináv országok dán vezetésű perszonáluniója); míg délen és keleten a már említett lengyel-litván unió vált nagyhatalommá. Mindebben jelentős szerepet játszott Albrecht von Hohenzollern. Ő volt az utolsó nagymester és az első porosz herceg. A reformáció is nagy hatást gyakorolt az országra. A Porosz Hercegség vált Európa első protestáns (evangélikus) országává. A nagymesteri szerepkör fokozatosan személyi, fejedelmi hatalommá alakult. 1618-ban perszonálunióban egyesült a Porosz Hercegség és a Brandenburgi Őrgrófság. A kettős államot 1701-től hívták Poroszországnak, fejedelmét pedig királynak. Königsberg a porosz királyok koronázóvárosa lett. Miután a Rajna-vidéken is területeket szerzett a porosz állam, majd megkaparintotta Sziléziát, az egykori Német Lovagrend területét Kelet-Poroszországnak kezdték nevezni.
Poroszország teremtette meg a német egységet; az 1848-as forradalmi kudarc után 1864 és 1871 között három háborúban jött létre az egységes Németország. A Dánia elleni háborút még közös erővel vívta meg a két érdekelt fél, Poroszország és a Habsburg Birodalom (1864). Másodszorra egymással mérkőztek meg, hogy melyikük legyen a német egység összekovácsolója (1867). Végül a Franciaország elleni győztes háborúval érték el, hogy a franciáktól megszeppent Bajorország is csatlakozzon. A mindhárom háborúban győztes Poroszországnak – élén Bismarck kancellárral és Vilmos királlyal – köszönhető a német egység. Az egységes, császári Németországot a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki, megalázva a franciákat. (Ezzel kezdetét vette a kölcsönös megszégyenítések sora. Az I. világháborút lezáró fegyverszünetet egy vasúti kocsiban íratta alá a győztes francia hadvezetés a vesztes némettel. 1940-ben Hitler ugyanebben a vasúti kocsiban kötötte meg az ezúttal vesztes Franciaországgal a fegyverszünetet).
A II. világháborúban, amikor már a német Wermacht hátrált és a szovjet Vörös Hadsereg nyomult előre, az oroszok Kelet-Poroszországban érték el először a német területeket. A Königsberg körül zajló 1944-es csata nagy szovjet győzelmet hozott. A németek okozta szenvedések miatt bosszúszomjas szovjet katonák a kelet-porosz lakossággal szemben számos atrocitást, kegyetlenséget követtek el. Megjegyzendő, hogy harag, bosszúvágy, gyűlölet másutt is volt a németekkel szemben – de egyedül a Vörös Hadsereg esetében akadt példa arra, hogy a hadvezetés a hadicélokon túlmenően, kifejezetten bosszúra is buzdította a közkatonákat. Itt zajlott le a világtörténelem legnagyobb kiürítési akciója: a német állam kétmillió embert evakuált Kelet-Poroszországból. A történelem legnagyobb (legtöbb halálos áldozatot követelő) hajókatasztrófája nem a Titanicé, mint ahogy a közvélemény egy része véli. A lakosság kimentése során süllyesztették el a Wilhelm Gustloff nevű német hajót, melyen a menekültek és a legénység együtt több mint tízezer főt számlált. Közülük kilencezren vesztek hullámsírba. (Erről szól Günter Grass remek kisregénye, a Ráklépésben).
Sztálin az 1943-as teheráni konferencián vetette fel először Churchillnek és Rooseveltnek Lengyelország „odébb tolásának” ötletét. A brit miniszterelnök emlékiratából tudjuk, hogy a szovjet diktátor négy gyufaszállal szemléltette javaslatát. Célja a kelet-lengyel területek megtartása volt, azzal, hogy Lengyelországot kárpótolni kell nyugaton, Németország rovására. A szovjet javaslat indoka a nyilvánvaló terjeszkedés, hódítás volt.
Az ukrán és belarusz lakosságú területeken ez etnikailag akár indokolható, de Sztálin Kelet-Poroszország felosztását is felvetette. Churchill és Roosevelt kényszerből, sok vita után beleegyezett a követelésbe. Az egykori Német Lovagrend területének déli felét Lengyelország kapta, az északi részt a Szovjetunióhoz csatolták: a területi változásokat a potsdami konferencia (1945) szentesítette. Így keletkezett az orosz exklávé (lengyel-litván nézőpontból enklávé). A Kalinyingráddá átnevezett Königsberg egyike annak a néhány európai városnak, ahol a népesség etnikai összetétele a XX. század során, politikai okból teljesen megváltozott. A német lakosságú Hanza-város egy főleg orosz, fehérorosz és ukrán népességű szovjet várossá, majd a Szovjetunió megszűnése után orosz várossá vált. A mai lakosság kevesebb, mint 1 százaléka német. A szovjet időkben mindent megtettek, hogy a város német múltját kitöröljék az emlékezetből is.
Az Oroszországon belüli migráció tapasztalatai alapján Kalinyingrád a hatalmas ország egyik legvonzóbb városa. Lakossága csaknem ötszázezer fő. Nem csak a város nemzetiségi összetétele változott meg. Az egykori porosz város híres egyetemével a német kultúra egyik központja volt. Mára Immanuel Kant, E. T. A. Hoffmann vagy Hannah Arendt városából az orosz haditengerészet, a műszaki és halászati oktatás és kutatás központja lett.
