Az olasz gyökerű kvartett – Frankie Valli (énekes), Bob Gaudio (billentyűs és tenor vokalista), Tommy DeVito (szólógitáros és bariton), Nick Massi (basszusgitáros és basszus) – első öt kislemezéből rövid időn belül három is az amerikai lista élére került 1962-ben és 1963-ban: a csúcsra jutott a Sherry, a Big Girls Don't Cry, majd a Walk Like a Man című dal.
A New Jersey-i bandát eredetileg Four Loversnek hívták, de miután az együttes 1959-ben megbukott egy meghallgatáson, furcsa módon felvette a kudarc helyszínének, egy bowlingklubnak a nevét. Így lett az akkor még a reflektorfényt nem ismerő, legföljebb az utcai lámpák megvilágításában muzsikáló csapatból Four Seasons.
Mint tudjuk, nem ez volt az egyetlen változás. Az új elnevezésű társaság sorra szállította a slágereket, a zenekarok közül 1964 elejéig egyedül a Beach Boys vette fel vele a versenyt az amerikai lemezeladások tekintetében. A csoport korongjai több mint 100 millió példányban keltek el, a további számok közül a Candy Girlt és a Dawnt egyaránt harmadikként, a Rag Dollt újra elsőként jegyezték az Államokban.
A Rag Doll B oldalán a Silence Is Golden hangzott fel; ennek feldolgozásával a Tremeloes aranylemezes listavezető lett 1967-ben Nagy-Britanniában. (Merthogy nem csak hallgatni arany.) Walk Like a Man címmel pedig a Grand Funk Railroad is kiadott egy nótát 1973-ban, ám a Four Seasons perre ment, majd a bírósági ítélet arra kényszerítette a Grand Funkot, hogy a dal címét megváltoztassa. Maradt a Walk Like A Man, de zárójelben utána került, hogy You Can Call Me Your Man.
A Walk Like a Mannel konkrét tűz is volt, merthogy a Four Seasons felvétele közben kigyulladt a stúdió, a kiérkező tűzoltók mentették a menthetőt. Szerencsére senki nem sérült meg, így a Four Seasons még 1975-ben is a lista élére kerülhetett, sőt véghez vitte azt a bravúrt, hogy mind az amerikai, mind a brit lajstromban a topon volt.
A dupla élvezetet egy emlékdal keltette December, 1963 (Oh, What a Night!) címmel. A számot a tenorista Gaudio írta későbbi feleségével, Judy Parkerrel együtt, ám korábban a másik Bobbal, Crewe-val, a Four Seasons producerével közösen gyártotta a dalokat. E szerzőpárostól származik a Big Girls Don’t Cry, a Walk Like a Man, a Silence Is Golden vagy az a Silhouettes, amely szintén kettős életet élt: 1957-ben a Rays elnevezésű New York-i kvartett a harmadik, majd 1965-ben az óceán túloldalán is módfelett népszerű, manchesteri Herman’s Hermits együttes az ötödik helyig jutott vele Amerikában.
Crewe-nak és Gaudiónak hasonlóan híres száma volt a The Sun Ain't Gonna Shine Anymore, amelyet 1965-ben az Egyesült Államokból Angliába áttelepülő Walker Brothers vitt a brit lista élére, majd 1989. június 16-án és 17-én Cliff Richard elénekelte a londoni Wembley stadionban tartott dupla koncertjén, összesen 144 ezer hallgató-néző előtt, s a bulikról készült album megjelenése után a szám a Top Tenben bukkant fel az Egyesült Királyságban.
A Four Seasons olyan nyomot hagyott, hogy 2006-ban „jukebox musical” készült róla Jersey Boys címmel, majd a kirobbanó siker nyomán Clint Eastwood filmre vitte a darabot 2014-ben. Még inkább musicalbomba volt a Grease, amelynek Barry Gibbtől származó címadó dalát Frankie Valli énekelte 1978-ban, az 1971-ben bemutatott színpadi mű megfilmesítésekor-megzenésítésekor. A Big Girls Don’t Cry 1987-ben felhangzott a Dirty Dancing, a Walk Like a Man 1993-ban a Mrs. Doubtfire (Apa csak egy van) című filmben.
A Walk Like a Mannek hazai utóélete is van. A Bon Bon elnevezésű formáció 1999-ben elővette és magyarította a dalt, A szexepilem címmel. A refrén így szólt: „Nem vagyok James, és nem vagyok Bond, nem vagyok túl nagy szám...”
Az eredeti nóta az volt. S itthon az ezredforduló táján kevesen pedzegették: nemhogy négy évszak, de harminchat (máig már hatvankét) hosszú év is eltelt azóta, hogy a popdal megszületett. Sokan alighanem még most is azt hiszik, A szexepilem saját készítésű bonbon.
Annak még a sziluettje sem.
