„Nem vitás, hogy nem érezzük jól magunkat a mai kultúrában” (Sigmund Freud)
Freud múlt századbeli mondása napjainkra sem veszített igazságából. Némi átfogalmazással kijelenthetjük: általában nem érezzük jól magunkat mai társadalmunkban sem. Érdemes közelebbről szemügyre vennünk rossz közérzetünk mibenlétét, kiváltó okait, és feltennünk az izgalmas kérdést: vajon lehet-e csökkenteni a mértékét, vagy megakadályozni újratermelődését?
A közérzet élményének fogalma összetett és többrétegű jelenségre utal: vizsgálhatjuk orvosi-biológiai, pszichológiai, szociológiai és filozófiai megközelítéssel. Például az orvos kérdezi betegét: „És milyen a kedves beteg mostani közérzete?” A lehetséges válasz, jobb híján a tavaszi fáradtságra hivatkozva: „Ma rossz a közérzetem, nem érzem jól magam a bőrömben.”
A közérzet alapvetően az egyénnek, a társadalom kisebb-nagyobb csoportjainak, közösségeinek sajátos fizikai, lelki, mentális állapotát, elégedettségi szintjét jelzi, megítélését önmagáról ahhoz viszonyítva, amit jónak, normálisnak, elfogadhatónak tart. Így beszélhetünk a rossz közérzet mellett jó közérzetről is. Ez utóbbi ritkábban, rövidebb időtartammal érvényesül, múlékonyabb, továbbá kevesebbekre jellemző. A rossz közérzet azonban tartósnak mutatkozik, nagyobb emberi kihívásokkal, tehertétellel jár, és sokakat megfertőz (jellemzően kiélezett helyzetekben), szinte az egész társadalmat behálózza. A közérzetet tehát értelmezhetjük az egyes ember, de valamely közösség belső élményeként is, mely önálló létezőként, tudati-lelki erővel képes hatni az életfolyamatok egyéni és társadalmi alakulására egyaránt. Ez utóbbi hatást a társadalmi közérzet váltja ki.
Első nekifutásra napjaink hazai, általam rossznak tartott társadalmi közérzetének problematikáját tartom indokoltnak körbejárni, azzal a megengedéssel, hogy relatív a viszonyítási alap; kinek mi a jó, a „normális”, az elfogadható.
A rossz társadalmi közérzet léte, elharapózása mögött többnyire a vélt igazságtalanság, elnyomás, társadalmi egyensúlytalanság és ellentmondás, válság rejlik. A rossz közérzetet fokozottan kiváltó okok, ha egy időben többféle irritáló hazai és nemzetközi politikai helyzet alakul ki, fűszerezve természeti katasztrófákkal, bizonytalan jövőképpel. Nagy kérdés, hogy van-e, lehet-e mindezekre ráhatásunk?
Napjaink irányt mutató politikája aranykort, repülőrajtot, imponáló gazdasági növekedést vizionál, miközben azt tapasztaljuk, hogy nem tudjuk megoldani a szegénység, a hajléktalanság, az infláció problémáját.
(Ugye, senkit nem hagyunk az út szélén?) Kurucos daccal harcolunk az EU-s járandóságok megszerzéséért, ugyanakkor a támogatások egy részét felelőtlen és nevetséges módon herdáljuk el. Valljuk a tudás alapú társadalom kialakításának kiemelt fontosságát, ám semmit, vagy méltánytalanul keveset teszünk a magasabb tudásért fáradozók anyagi elismeréséért. Kitűzzük zászlónkra a gyermekvédelmet, de máig nem látunk tisztán a kegyelmi botrány dolgában, a gyermekvédelemben dolgozók egy része felmond, az ott élő gyermekek pedig nagy létszámban szöknek intézményükből. A mai hatalmi és gazdasági elit túl sokat képzel magáról, és túl keveset a nemzet azon népességéről, amely kiesik a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből. A kormány tagjai, a hatalmat kiszolgálók vajon képesek elgondolkodni arról, hogy milyen nemzeti együttműködés az, amelyikből kiesik a nemzet egyik fele? Nyugtázzuk, hogy kultúrnemzet vagyunk, számos becses alkotással gazdagítjuk az egyetemes és magyar kultúrtörténetet, mégis rendkívül rossz szájízt hagy bennünk az állami támogatások méltánytalan elosztása. Többnyire magukra maradnak a valóságot őszintén és (ön)kritikai módon feltáró művészeti vállalkozások, viszont elképesztő összegekkel dotálják az egyes kurzusalkotásokat, amelyek ráadásul nem tudnak katartikus élményeket kiváltani.
Ami a (szerencsére mindkét politikai oldalon található) jóérzésű embereket leginkább irritálja, az nem más, mint az erkölcsi értékek, erények, a morális megnyilvánulás iránti nagy fokú érzéketlenség. Aki úgy irányít közösséget (országot, minisztériumot, pártot, munkahelyet, intézményt, civil szervezetet), hogy árad belőle az önteltség, a dölyfösség, a tévedhetetlenség, a mások érdekeinek és érveinek abszolút semmibe vétele, továbbá akinek magatartását rejtett vagy nyílt gyűlöletkeltés fonja körbe – az ilyen ember a társadalom utálatára, megvetésére számíthat, semmint elismerésre, szimpátiára, hűséges követőkre. Az ilyen felfogású és magatartású személy azért legbelül érzi vagy sejti, az idő nem neki dolgozik, és a körülmények, a történelmi mozgások alakulhatnak úgy, hogy hoppon fog maradni.
Külön említeném a gyűlöletproblémát. A közéletünkben szemlátomást terjedő gyűlölet az egyik – ha nem a legnyilvánvalóbb – oka rossz közérzetünknek. A gyűlölet alapvetően negatív érzelem és szenvedély, amely tartósan rögzül az ember idegzetében, folyamatosan rombolja lelki világát, ellenállhatatlanul mérgezi az embertársaival való kapcsolatát. Jellemzője a szélsőséges, vak utálat és megvetés. Ez annyit tesz, hogy valamit és/vagy valakit nem egy meghatározott, konkrét okból utálunk (azt inkább a harag), hanem a puszta létezéséért. Például az ember általában és önmagáért valóan iszonyodhat minden hazugságtól, illetve azért gyűlöl valakit, mert a másik személy a kormányoldalt, vagy az ellenzéket képviseli. A gyűlöletkeltés mint beidegződés ellen roppant nehéz küzdenünk, talán nincs is hatékony gyógymódja. Ha ez így van, akkor kénytelenek vagyunk együtt élni vele. Azt gondolom első megközelítésre, hogy a gyűlöletre nincs megoldás. Abban az értelemben nincs, hogy az érzelem és a ráció, mint két, gyökerében különböző létmegnyilvánulás, egymásnak feszül, és nem tudnak egymásra hatni. Az érzelmek, láthatjuk a terjedő populizmus kapcsán, felül tudják írni a ráció érveit. És fordítva: a szigorú ráció általában ellenáll az érzelmi-hangulati tényezőknek. Nem sokat ér például az a nevelői törekvés, amely annyit állít: „tudod, a gyűlölet csúnya dolog, ezért mindenképp kerüld el!”
A gyűlölet kapcsán emlékezzünk Shakespeare éles felismerésére! A velencei kalmár című drámája közismert, ám többnyire átsiklunk egy aprócska részleten. A két főszereplő, a zsidó Shylok és a keresztény kalmár Antonio kölcsönösen gyűlölik egymást: „Gyűlölöm őt – mondja Shylok –, mert keresztény, … kutyának mondtál, s még okod se volt rá.” Mire Antonio így replikáz: „Kutya vagy – mondanám most is örömmel / S megrúgnálak, leköpnélek megint.”
A tanulság nyilvánvaló: a gyűlöletre nem tanácsos ellentétes gyűlölettel válaszolni.
Látványos lépés, ám nem vezet sehová – csak újra teremti a problémát. A mai hazai politikai-közéleti állapotokat nézve, sokszor olyan érzésem támad, hogy a kormányoldal azért gyűlöli az ellenzéket, mivel ő ellenzék. S fordítva az ellenzék ob ovo azért utálja a hatalom képviselőjét, mivel ő a kormány (az állam) embere. Ily módon bizony nehéz, vagy inkább sehogy sem lehet normális kapcsolatot kialakítani a társadalom nagy csoportjai között. Közhely, hogy az emberi tisztelet és méltóság mint alapérték, minden egyént megilleti – függetlenül politikai, világnézeti meggyőződéstől. Mégis mintha hajlamosak volnánk megfeledkezni erről az alapelvről és -értékről! Mintha tudatunkból és tetteinkből a morál szempontja mindig és mindenhol kiiktatható lenne! Ám az ilyen álláspontot illik határozottan visszautasítani. A józan és felelős gondolkodás felismeri és elfogadja, hogy az ember többet, magasabb rendű világot jelent minden többi élőlénynél, jelesül abban, hogy erkölcsi tartással, értékrenddel, nemes erényekkel kívánja és tudja szervezni a társaival való együttélését és -működését. Akkor is, ha tudjuk-tapasztaljuk, az embereket elsősorban a kemény gazdasági és hatalmi érdekek mozgatják.
Leküzdhető-e a gyűlölet, javítható-e a közérzet? Sokan válaszolnak úgy, hogy nem: mivel a gyűlöletnek, a rossz közérzetnek nálunk, úgy tűnik, nincs reális alternatívája, annyira elmérgesedett a közérzet és -állapot. Magam úgy látom, hogy részigazság rejlik az ilyen megítélésben. Viszont semmiképp nem tartom szerencsésnek, ha pesszimizmusba, kishitűségbe és/vagy passzivitásba menekülnénk. Akad még legalább egy dolog és esély, amibe lehet és kell kapaszkodnunk. Jelesül: a józan ész erősítése, kritikai-önkritikai újragondolása. Mielőtt bárki legyintene, és naivitással vádolna, figyeljünk fel két klasszikus bölcselő gondolatára. A józan észt már csak azért sem indokolt lebecsülni, mivel – ahogyan Descartes leszögezte – a „józan ész az a dolog, ami a világon a legjobban van elosztva”. A józanságot, a magunkhoz való észt tehát elvileg mindnyájan birtokolhatjuk. Kolakowski pedig arra serkent: „Bízzunk jobban a józan észben!” Alighanem a józan ész a legdemokratikusabb javak egyike, az ember különös megnyilvánulása, amely azonban nem automatikusan, nem minden erőfeszítés nélkül jön létre. Igenis vívnunk, fáradozni kell érte, tanulnunk kell élni vele.
Furcsa magyar közéleti sajátosság, hogy a józan észre mindkét politikai oldal hivatkozik, kölcsönösen vádolva a másik felet annak hiányával. Vegyük észre, a kormány és a Fidesz kommunikációjára régóta jellemző, hogy az ellenzék kritikai gondolatait, érveit visszafordítja ellene, úgy állítva be, mintha ő találná ki, és éppen az ellenzéket jogos elmarasztalni azokban. Hogyan reagálhatunk az ilyesfajta szemfényvesztő taktikára? Azt hiszem, nem szabad feladni a józan ész fontosságában való hitünket, miközben önkritikusan felülvizsgáljuk egész eddigi politikai-közéleti gyakorlatunkat. Végre tegyük fel magunknak a kellemetlen kérdést: a józan ész nevében meg tudtuk-e győzni vitapartnereinket (sajátjainkat és politikai ellenfeleinket egyaránt)? Megspórolhatatlan feladat: a pontosabb és a differenciált kérdésfeltevés, a konkrét és mindig megfontolt érvek, a jól előkészített gondolatmenetek kialakítása, az adott tények és tapasztalatok határozott és korrekt ütköztetése. Egyáltalán egy magasabb szintű vitakészség és -képesség. Gondolom, ilyen tudatos felkészüléssel nagyobb az esélyünk a vitapartnerünk meggyőzésére. Kérdés persze, hogy egyáltalán rá tudjuk-e kényszeríteni a hatalmon lévőket a nyílt, közös, szakszerű együttgondolkodásra, a szükséges vitákra. Az ellenzék – megítélésem szerint – mindmáig távol állt ettől a követelménytől. Ez az ő felelősségük, amit eddig nem kellő mértékben lehetett tapasztalni. Sajnos. Alighanem ezért (is) kerülhetett abba a méltatlan helyzetbe, amiben ma vergődik.
Freud mottójából indultam ki, zárásként hozzá fordulok ismét: „semmi sem bizonyosabb, mint saját magunknak, saját énünknek az érzése”. Nem vitathatjuk a gondolat igazságát. Számomra világos, a sok-sok egyén érzés, amiből összeáll maga a közérzet, önálló, markáns és nagy fontossággal bíró képződmény a mindenkori társadalom életében.
