Ennek a műfajnak a népszerűsége nem valamiféle divatdiktátum következménye. Talányosnak is tekinthető, mi volt annyira vonzó az amerikai cowboyok, pásztorok külsejében, miért akartuk fiatalon az ő kalapjukat hordani, miért hódított a farmernadrág, miért akartunk indiánsátorban lakni. Mintha az egész valami ösztönös nyújtózkodás lenne az életbe vetettség öröme, az otthonteremtés, világban elfoglalt helyünk kijelölésének szabadsága felé. Kemény, de egyénre, méghozzá a mindennapok emberére szabott romantika ez: vagy ura lesz az életének, vagy elpusztul. Itt nem királyokat, népet, hazát kell szolgálni, hanem önmagad, saját környezeted.
Évezredes civilizációk emberének, aki lépten-nyomon kövekbe, könyvekbe vésett hagyományokba, hierarchikus viszonyokba botlik, annyira mesevilágnak tűnik mindez, hogy úgy érzi, csupán a képzelet szüleménye. Végtelen pusztaságokba szórt faházak, kis települések, összevissza vágtató lovasok, fejükön tollakat hordó törzsek, mindenkinél bármikor előkapható fegyver. Visszatérve a szabadságélmény kábulatából, újra meg újra tudatosítani kell, hogy romantizált, de valós történelmi közeget látunk, a születőben lévő Amerikát őslakosaival, az odaérkező telepesek, vállalkozók küzdelmeivel.
A western divatja egy ideje már leáldozóban van, de mítosza még mindig él, történelmi hátterét meg őrzi az idő. Továbbra sem nyelte el a filmtörténet, időről időre kidugja a fejét a mainstream tarkaságból. Leginkább kétféle alakváltozatban. Az egyik a stilizáció, a műfaji jegyek ornamentális vagy idézőjeles fölerősítése, ami nagyjából a Volt egyszer egy Vadnyugattal kezdődött, és pár éve Tarantino is hozzátette a magáét a Django elszabadul kemény örömjátékában. A másik irány a naturalisztikus deromantizálás, a nyerseség, kegyetlenség elemeinek kiemelése. Nyomokban a western egész történetében feltűnik, de a mai filmtechnika attraktív lehetőségei, a hatásmaximalizáló, „sebészeti” látványvilág divatja a primer hátborzongatás szintjéig fokozta, amire jó példa A visszatérő.
Utóbbi úton jár a Netflixen látható sorozat, A vadnyugat születése. Amivel sokkolja is nézőit az első részben, hiszen a szériák általában még kegyetlen témáknál, történeteknél is ügyelnek arra, hogy nyugodtan rágcsálhassunk, iszogassunk, simogathassunk. Ám itt Peter Berg rendező és stábja olyan sokkoló vérfürdőket ereszt ránk, hogy a rettenettől a csatornaváltó is kiesik a kezünkből. Nyílvesszők a homlokokban, szemekben, balták a fejekben, vágódnak át a torkok. A vért loccsantó fejlövések már felüdülésnek számítanak. Az 1857-es utahi háború világába csöppenünk, kormányerők, mormon milíciák, telepesek és őslakos indiánok küzdelmébe. Itt nyoma sincs új világ születésének, a pusztítás és pusztulás dinamikája uralkodik, átterjedve a természetre is, amely lehető legkegyetlenebb oldalát mutatja.
Mégis arra ösztönöz mindez, hogy maradjunk, nézzük, verekedjük át magunkat a történéseken. Ha teljesen újszerűnek nem tűnik is az ábrázolás (akiknek a forgatókönyvíró, Mark L. Smith nevéről beugrik korábbi munkája, A visszatérő, sejthetik, mire számíthatnak), mégis szokatlan, izgalmas hatást kelt a mű világa. Merészen mítoszrombolónak tűnik, mintha végső leszámolásra hívna a Vadnyugathoz kapcsolódó romantikus képzetekkel, az amerikai szabadság ábrándjával. Vérből, kíméletlenségből született a liberális demokrácia centruma. Tudtuk, de nem nagyon élhettük meg műalkotásokon keresztül. A sorozat második harmada azonban még érdekesebb. Miután túl vagyunk a sokkon, és beilleszkedünk valahogy ebbe a világba, már sikerül megérezni valamit a pusztítás és teremtés embertelen és emberi egységéből is. A szereplők harcba kérgesedett arca mögött lassan, néhány pillanatra felcsillannak a melegség jelei. Nagyon szép, finom árnyalás, pislákoló feltárulkozás ez, nem töri meg az alaphangütést.
A sorozat azonban, sajnos nem találja meg ezen az úton a folytatást a lezárás felé, és végül visszazökken egy romantikus western keretei közé. Lekopik róla a megkapó, mítoszromboló máz. Rá kell döbbennünk, hogy egy szokványos szálakon futó kalandos történetet láttunk. Gyerekével vándorló anyával, magába fordult Superman kísérőjükkel, elfojtott szerelmi vonzalommal, egy feleségét kereső hőssel, hatalomra, gazdagságra, mások földjére vágyó mormon hatalmassággal, érzelmesen szikár erődparancsnokkal, kegyetlenül harcoló, de kiszolgáltatott, jó lelkű indiánokkal. Nem bánjuk. De így már az a kérdés, miért illik ma látványosan naturalista kegyetlenségbe, vérbe csomagolni a romantikát.
