Mécs Károly számunkra nem tud meghalni, nem tudjuk elveszteni, ő egy magyar színművészeti műtárgy. Akit bezártunk egy vitrinbe, örültünk, büszkék voltunk, hogy a miénk. Sokszor rápillantottunk. De nem használtuk. Mintha óvtuk volna, hogy megsérül, elkopik. Sokszor elég volt csak a hangját hallani. Egy nemzedék talán ezért nézi meg ma is minimum évente az Orion űrhajó fantasztikus kalandjait – az ő jellegeztes hangjával, szép kiejtésével, csakis azzal.
Kérdés, hogy Mécs Károly ki akart-e jönni igazán ebből a vitrinből. Vagy inkább, hogy képes lett volna-e rá. Az a tradicionálisan romantikus sváda, férfiasság, amellyel meghódította a közönséget az Esős vasárnapban, a Noszty fiú...-ban, A kőszívű ember fiaiban, örök emlékké fakult a hatvanas évek végére. A romantikus történelmi kalandfilmek, melodrámák, az élénk színek, a gondos ápoltság, az arisztokratikus elegancia, a biztonság melegét sugárzó lovagiasság szépsége elillant a vásznakról. Mécs Károly színészegyénisége azonban őrizte ezt az ideált. A múltidézés könnyed varázslatával. Vitrinben, kisebb filmszerepekben és az időt tágító színpadon.
A harmincas-ötvenes években igazi nagy sztár lehetett volna. De később már nem, hiába próbálkozott volna bárki azzá formálni. Egyénisége elvesztette a kapcsolatot a jelennel, és nem is törekedett rá, hogy rátaláljon. Idegen volt tőle a zaklatottság, a tépelődés, az elgyengülés dinamikája. Ő azzal szerzett örömet, hogy időnként előlépett a háttérből, a vitrinből, és tiszta ragyogásban megvillantotta egy szertefoszló, konzervatív világ tisztességét, helytállását, nem szégyellve sármos képmutatását sem. Pótolhatatlan színfolt marad kulturális terünkben.
