Nem telik el úgy év, hogy ne látogatnám meg. Előtte már hosszú hetekig egyeztetünk, nem is igazán miattam, inkább azért, hogy ő maga biztosan otthon legyen, amikor érkezem. Furcsa lehetne mindez egy lassan nyolcvan éves asszonytól, de nem az ő esetében, aki még ma is szinte naponta szervez valami programot. Vagy a barátnőivel ül be kávézni a közeli kisváros cukrászdájába, ahová természetesen saját autóval érkezik, felvéve itt-ott a többieket is, vagy a kézimunka-szakkörben ücsörög, szorgalmasan böködve az előre felrajzolt virágmotívumokat színes hímzőcérnáival. Tavasztól, ha langyosodik a föld, még nehezebb őt otthon találni, mert nemcsak a ház melletti kis kertet műveli, de a rámaradt víkendtelken is ültet, ás, kapál és gyomlál, szívósabban és eredményesebben, mint húsz-harminc évvel fiatalabb ismerősei, köztük például jómagam.
A szívósságot akkor tanulta meg igazán, amikor hajdani férje elkártyázta, eljátszotta a falu közepén lévő szép kúriát, ahová még friss házas korukban költöztek, és ahol úgy tűnt, életük végéig boldogan élnek majd. A férfi a jólét látszatát sokáig fenntartotta, hitelt-hitelre halmozva, hogy az előző kölcsönöket fedezni tudja, ám, ahogy az lenni szokott, az utolsó dominó sorra döntötte fel az összes többit, megfosztva asszonyát a biztosnak gondolt álomélettől.
Kisebb házba költözött, a válás szégyenbélyegével, amit errefelé csak kevés nő hordozott akkoriban: tűrt inkább, nyelt, el- és félrenézett, vak hittel bízva valamilyen észszerűtlen változásban. Vitte a két gyereket is, akik azóta már felnőttek, kirepültek, és sokra vitték, olyan sokra, hogy végül visszavásárolták a szép kúriát is a falu közepén. Az apjuk ezt már nem érte meg, de mivel talpra állni és újrakezdeni ő maga végül nem tudott, így talán nem is érdekelte volna ez a fajta elégtétel.
A bájos nappaliban ülünk le, egy szerdai délután. Makulátlan minden, a függönyöket mintha most keményítették volna feszesre, a szék lába körül nincs egyetlen porszem sem, a barokk keretbe foglalt tükör úgy csillog, akárha gyémánttal lenne kirakva a belseje.
Porcelántálcán süteményt hoz, krémeset, ribizliset, már messziről csábítónak tűnik. Csak a formájuk bizarr kissé. Mint amikor az ember fánkot szaggat, s ott maradnak a pohár szélén benyúló „fecskefarkak”, amiket aztán újból összegyúr az ember, és addig szaggatja, még végül egyetlen kerek forma marad csak. Ám ezek itt mintha épp fordítva, a kiszaggatott „maradékok” lennének, mint valami sokablakos székesegyház, úgy sorakoznak előttem a szeletkék.
Pajkosan rám néz, egyed, csak egyed, mondja. Ez most az újítás a közeli kisvárosi cukrászdában, eladják a habos-babos kiformázott csodák után visszamaradt széleket. Ízük mennyei, néha még több töltelék is jut beléjük, mint egyforma társaikba. Egyetlen hibájuk, hogy nem szabályos kör alakúak, s nem mutatnának csinosan egy vitrin mögött, így nem felelnek meg a süteményekkel szemben támasztott társadalmi elvárásoknak. De annyi baj legyen!