A családi nap a budapesti Jurányi Inkubátorházban, a Műhely Alapítvány termeiben egy zenés kreatív tánc-workshoppal indult Déri András és párja, Luca Izabella táncművészek vezetésével. Ahogy természetes volt, hogy ezen az ő kislányuk is részt vett, úgy a legtöbb szülő is együtt ugrabugrált a gyermekével, amikor állatok mozgását utánoztuk, békaülésben meditáltunk, közös koreográfiát tanultunk be, körben állva együtt tartottuk a kötelet az ezen és a levegőben tornászó, különböző életkorú kicsiknek. A visszajelzések annyira pozitívak voltak, hogy a foglalkozásvezetők ígérték, próbálják megtalálni a módját és megteremteni a kereteit, hogy legyenek még ilyen közös mozgásos alkalmak, amelyekbe bármilyen életkorú gyerekek, apák, anyák, akár még nagyszülők is bekapcsolódhatnak, egy tágabb közösségben önfeledten együtt lehetnek.
Az ebédszünet után Simkó Beatrix Trisha tartott kortárstánc-workshopot külön a szülőknek, miközben helyben gyermekfelügyeletet biztosítottak a kicsiknek. Az improvizációs gyakorlatokra épülő foglalkozás témája már az elszigeteltség volt, és hogy milyen kapcsolódási folyamatokra van lehetősége a szülőknek a gyermek korai életszakaszában, akár önmagukhoz, családjukhoz vagy a tágabb baráti-szakmai alkotói körökhöz szeretnének kapcsolódni.
„Én nem gondoltam volna, hogy mostanra a hagyományos családmodellben fogok élni, de a párom nyolc órában dolgozik, reggel elmegy, este jön. Ez rémes neki, hogy ennyit látja a gyereket, rémes nekem, ha nem szervezem szét magam, hogy kimenjek, és emberekkel találkozzak” – idézzük Raubinek Lili táncos-koreográfus szavait, aki két hónapos kislányával volt otthon, amikor a Visszhang 2024. június 29-i számában az anyaság kihívásairól kérdeztük. Párjával és az azóta már örökmozgó Rézivel együtt az alkotó is részt vett a családi napon, majd a workshopot követő interaktív beszélgetésen azt is megosztotta, mekkora „luxusnak” éli meg, hogy vidékről jönnek fel a szülei Rézire vigyázni, hogy ő próbálni tudjon, előadásokra készülhessen.
Nehezebb helyzetben van, akinél a nagyszülők még aktívak vagy más okból nem tudnak segíteni, és egyedül a szülőtársára tud támaszkodni, ami abban az esetben is kihívás, ha a partner szintén kulturális-művészeti területen, hasonlóan változó dinamikában, szabadúszóként dolgozik, és persze úgy is, ha „civil” állásban, noha ez jóval nagyobb anyagi biztonságot jelent a családnak. Erről beszélt a délután során többek között Balázs Juli látványtervező, aki elmondta, a férje hagyományos munkájának hála nem kellett minden munkalehetőséget elvállalnia, hanem eldönthette, kisgyermekes anyaként mennyit akar dolgozni.
A jelenleg a MOME doktori iskoláját végző tervező szerint a rendezőn sok múlik, hogy „mit vár el, és mit tűr el”. A megbeszélésekre vagy a munkafolyamatok ellenőrzésekor a műhelybe még sokszor be tudta tolni a babakocsit, de próbákra már nem. A kisebbik gyermeke születése óta egy nagyobb külföldi munkája volt Svájcban, ide a szülei is elkísérték, a saját fizetése terhére kellett ezért nagyobb lakást bérelnie a színház közelében, hiszen a produkciós költségekbe ilyesmit nem kalkulálnak bele. Sokszor pedig akkor kezdődik a harmadik műszakja, miután este lefektette a gyerekeket, ez a pihenés- és alváshiány hosszú távon igen kimerítő.
Felidézte az egyik tanárát, aki még az egyetemen kijelentette, „a lányok majd eldönthetik, tervezők lesznek-e vagy anyák”, amire ő már huszonévesen megfogadta, hogy „anya leszek és tervező”.
Ehhez a körből többen is csatlakoztak, akik saját területükön hasonlóan úttörőként próbálják összeegyeztetni a szülőséget az alkotással.
Dányi Viktória és Furulyás Dóra, azaz a Mothers Back kollektíva két táncművész tagja arról beszélt, senki sem készítette fel őket arra, mi történik a táncostesttel a szülés után. Se orvosi tanácsot nem kaptak a regenerációval és a színpadi visszatéréssel kapcsolatban, sem a társadalombiztosítási helyzetük nem volt rendezett, amikor belevágtak a családalapításba, ezért is hangsúlyozták, milyen fontos lenne erről az információkat, tapasztalatokat összegyűjteni, elérhetővé tenni. A szülővé válás több más alkotóhoz hasonlóan a kreatív munkájukat is inspirálta, most egy gyerekelőadás létrehozásához próbálnak forrásokra pályázni, miközben azt is kiemelték, milyen sokat jelentett számukra egyedül bemenni a próbaterembe, ahol az ember lánya nem az anya, akitől mindig mindenki akar valamit, hanem végre önmagára és az alkotásra fókuszálhat. Ehhez pedig csapatmunka kellett, hogy dolgozni tudjanak – hangsúlyozták ők is.
Mások arról meséltek, mennyire elszigetelt helyzetbe kerültek a szülővé válás után.
Simkó Beatrix Trisha is úgy érezte, a kislánya születése után két évvel, amikor már kifutottak a korábban elkezdett hosszú távú projektjei, szakmailag egyfajta vákuumba került, amiből a visszatérés szabadúszóként egy nagyon rögös út, ezért is hívta életre ezt a programot.
A beszélgetések nem csak a megosztások által tudtak közösségélményt adni, megtapasztalva, hogy nagyon sokan járnak hasonló cipőben, hanem már feltettek olyan kérdéseket is, mi segíthetne abban, hogy a helyzet javuljon. A programon szép számban vettek részt az édesapák, köztük a saját tapasztalataikat megosztó Déri András és Varga Csaba táncművészek is, ami már egy (generációs) szemléletváltást jelez, hogy a nők nehézségei, kihívásai nemcsak a nőket, hanem az egész családot érintik. Együtt érdemes ezekről gondolkodni, és akár új, alternatív megoldásokat keresni a szülőség és az alkotás egyensúlyának megteremtésére.
A független kulturális szektor ma hazánkban egyáltalán nem szól a fenntarthatóságról. A pályázati pénzek drasztikusan lecsökkentek, neves társulatok szűntek meg a működési forrásaik „kinullázása” után, és bármit is mondott Csák János még kulturális miniszterként arról, hogy mindenki tartsa el saját magát a piacról vagy szerezzen mecénásokat, a kortárs előadó-művészeti és a független színházi szféra sosem tudott csak a piacról megélni, a mecenatúrának – vagy akár a közösségi finanszírozásnak – hazánkban aligha van hagyománya. A színészektől, táncosoktól, koreográfusoktól, vagyis az alkotóktól a háttérben dolgozó díszlet- és jelmeztervezőkön át a technikusokig a legtöbben megbízási szerződéssel, projektalapon dolgoznak. A kata megszüntetése után sokan áttértek az átalányadózásra, de hónapokig szüneteltetnek, míg össze nem gyűlik pár számla, akkor átmenetileg megnyitják a vállalkozást. Ennek következtében sokaknak nincs stabil munkaviszonya, esetenként még folytonos egészségbiztosítása sem, a családalapításhoz érők óriási hátránnyal indulnak, mert az ilyenkor járó állami támogatásokat sem tudják igénybe venni. Vagy a havi 28 500 forintos gyesből (mínusz 10 százalék nyugdíjjárulék), plusz a 12 200 forintos családi pótlékból kell kisgyermeket neveljenek, miközben hosszú hónapokra elesnek a pénzkeresés lehetőségétől. A munkába való visszatéréshez is kell egy támogató háttér, egy áldozatkész partner, nagyszülők, vagy ha telik rá, egy bébiszitter, aki ilyenkor a gyerek(ek)re vigyáz, miközben a szülő azzal zsonglőrködik, hogy minden életterületen helytálljon, és a kreativitása ilyen feszített körülmények között is szárnyalhasson.
