A liberális demokrácia működését szükségszerűen a különféle politikai erők – bal- és jobboldali, konzervatív és liberális, zöld és nem zöld stb. pártok – egyenjogú küzdelme jellemzi a kormányzati hatalomért. Ezek az erők a demokrácia politikai szabályozói. Általuk van állandó, de dinamikus egyensúlyban a rendszer. Afféle visszacsatolások (feedback) szerepét játsszák. Ha az egyik kezd „túlerősödni” a hatalmon, a választási küzdelemben előbb-utóbb felváltja egy másik, amely egy ideig az ellenkező irányba húz.
A kormányhatalom irányzata minduntalan megfordítható; az ide-oda változások politikailag kiegyenlítik egymást. Hol az egyik demokratikus erő van hatalmon, hol másik. Makroszkopikusan látszólag minden változatlan: ugyanaz a demokrácia marad. A valóságban mindig van külső, zavaró hatás. Ha ez a nem túl nagy, a rendszerben feldolgozódik, miáltal a demokrácia is változik, mintegy alkalmazkodva az új kihíváshoz. Más a helyzet, ha nagyon erős kihívás fenyeget.
Maga a demokrácia sem nem jobb-, sem nem baloldali, egyik politikai, vallási, ideológiai erőt sem képviseli. Amit képvisel, az a személyiség tiszteletére vezethető vissza. A törvény előtt mindenki egyenlő. Nincs más, tartalmi vagy minőségi feltétel. Ez jelenik meg az általános és egyenlő választójogban. Mindenki maga dönti el, mit választ, és hogy választ-e egyáltalán. Ezért azt, hogy milyen erő kerül kormányra, a puszta számszerűség dönti el. Az eszmék felől nézve a demokrácia politikai nihilnek tűnik.
Ebből következik, hogy a puszta demokrácia a többség martalékává, a többség zsarnokságává válhat. Ezért alakult ki már a kezdetektől, lett a demokrácia „magatartási” szabályává, normájává a jogállam, mely a hatalmi ágak szétválasztásával, a fékek és ellensúlyok rendszerével, alkotmánybírósági és egyéb intézményeivel és számtalan jogi elemmel (pl. elektorok) ellensúlyozza a többség zsarnokságának veszélyét. Idővel az euroatlanti demokráciák nagyon sok elemből álló, mélyszerkezetükben erősen szabályozott politikai rendszerré váltak.
A választók jelentős része mindezt nehezen látja át, egy részük nem is ért vele egyet. Szemükben a demokráciát az állandó instabilitás és a biztosnak látszó, egységes, konkrét politikai, eszmei, erkölcsi fogódzó hiánya jellemzi. Csak az állandó megosztottságot, nyugtalanságot, válságot észlelik, és ez kiváltja az elégedetlenségüket. Legyen egyszer már végre rend, nyugalom, biztonság.
Az életszínvonal jelentős emelkedése 1945 után fél évszázadon át elrejtette, semlegesítette a választók jelentős részének elégedetlenségét a demokrácia működésével. Viszont megjelentek a korlátlan gazdasági fejlődéssel járó, egyre súlyosabb környezeti problémák, vele a globális felmelegedés. Ehhez társul a migráció. Az euroatlanti világ kultúrájától eltérő tömegek nem elsősorban személyes politikai üldöztetésük elől menekülnek, noha ahonnan érkeznek, ott többnyire súlyos, diktatórikus körülmények uralkodnak. Bevándorlásuk oka elsősorban gazdasági. A jobb élet reményében indulnak el. Az iszlám világból érkező bevándorlók között aztán megjelentek olyanok is, akiket vallási-ideológiai késztetés jellemez, vele a fokozott elkülönülés, sőt a hódító szándék, mint valami félelmetes történelmi örökség, mely a kora középkor óta állandó háborúkat gerjesztett az európai világgal. Az iszlám bevándorlók soraiból kikerülő merénylők tettei pedig – hiába rendkívül kicsi a számuk az összes bevándorolthoz képest – hatványozott hatást gyakorolnak a választók egyébként is elégedetlen részére.
Mindez végzetesen meghatározza, hogy milyen politikai erő felé fordulnak. Olyan felé, amely erőt ígér, és nemcsak az állandó nyugtalanságnak vet véget, de a migrációnak is – sőt, elsősorban annak.
Szükségszerűen megszületnek a bal- és jobb-, konzervatív és liberális oldalon a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali, ultrakonzervatív és anarcholiberális válaszok, melyek radikális politikai erővé formálódnak, és elindulnak a választók többségének szavazataiért. Valójában ezek az előbbiekben leírt szabályozás elfajulásai, afféle túlszabályozók. Mindegyik radikálisan a rendet, nyugalmat, biztonságot és valamiféle eszmét vagy annak látszatát ígéri. Politikai rendszerré az első világháború után először a szélsőbaloldaliságból kinőtt bolsevizmus és a szélsőjobboldaliságból kinőtt fasizmus vált.
Időközben, a vázolt folyamatokkal párhuzamosan a jóléti államban élő társadalom a természettudományos, vele a műszaki, ezen belül az informatikai fejlődés következtében átalakult információs társadalommá. Mindaz, ami korábban csak a kisebb közösségekben, kocsmákban, családi asztalnál hangzott el, immár a teljes nyilvánosság elé kerülhet. És ezzel robbanásszerűen terjedni kezdtek a legszélsőségesebb, köztük tudományellenes nézetek is. Az informatikai csatornákat használók jelentős részét ugyanis – azt, amely a demokráciában csak az állandó viszálykodás forrását észleli – felkészületlenül éri mindez: ki vannak szolgáltatva a keletkező információk áradatának.
A radikális politikai erőknek kapóra jön ez a folyamat. Egy rövid évtized alatt végzetesen fontos szerepet kezdtek játszani a könnyen elérhető, mérhetetlenül hazug, aljas indítékból nyilvánosság elé kerülő álhírek. Ezek célja a politikai propaganda terjesztése és a félrevezetés. Kihasználják a vágyvezérelt gondolkodást.
E híreknek betudhatóan a választók jelentős tömegei a demokrácia legnagyobb ellenségeivé válnak. Az eredmény: a klasszikus fasiszta, nemzetiszocialista, nyilas, stb., illetve bolsevista, pártállami, reálszocialista rendszerek bukását követően mindezek, átalakult formában visszatérnek. Az az újdonság, hogy szemben eredeti változataikkal, ezek a demokráciát használják politikai keretként, mely az álarc szerepét tölti be annak érdekében, hogy a lényegük felismerhetetlen maradjon, és így megint „eladhatóak” legyenek. Tekinthetők a szélsőjobboldali, illetve szélsőbaloldali irányzatok ismétlődő mutációinak is.
A másik jelentős újdonságuk, hogy a többséget megszerezve saját embereikkel töltik fel a jogállami intézményeket, kiüresítve ezáltal a fékek és ellensúlyok rendszerét, benne az alkotmánybíróságot. A szélsőjobboldali fasisztoid rendszer egyik mai megjelenési formája a jelenlegi orbáni rezsim.
A fejleménnyel egyelőre nincs igazi szembenézés, ezért nincs ellenszere sem. Így nem kezdhet el kialakulni olyan demokrácia, mely ezt a folyamatot képes lenne megakadályozni. Ellenkezőleg. Össze-vissza nevekkel illetik az így kialakuló rendszereket (mint az orbáni magyart vagy a belaruszt) és a teljes hatalomra egyelőre még nem került politikai erőket. Autoriter, hibrid, populista, vezér- és választási demokrácia, maffiaállam stb. Azért félrevezetőek ezek a nevek, mert a fenyegető fasisztoid mutációkra ezek a jelzők mind igazak. A vezérelv, a tekintélyelv és az erő elve, a kirekesztés (ellenségképzés, kizárólagos barát–ellenség megközelítés), a végletes nacionalizmus és valamiféle félig szakrális, félig ősiségi legitimációs igény jellemzi ezeket.
Fareed Zakaria nyomán ezeket a rendszereket illiberális demokráciáknak is nevezik. Ezzel különböztetik meg a látszatdemokráciát az euroatlanti, eddigi demokráciáktól, melyeket a liberális jelzővel látnak el. A „liberális” jelző itt semmi mást nem jelent, mint hogy érvényesül bennük a független jogállamiság kiegyensúlyozó szerepe. Szabad, nyílt társadalmak.
Az euroatlanti demokráciák ma történelmük legnagyobb kihívása előtt állnak. A kihívás túl nagy. Ilyen például Trump megjelenése a világpolitikában. A kérdések kérdése, hogy képesek-e a demokratikus erők összefogva megbirkózni a jövőben az Egyesült Államok nélkül az orosz birodalmi expanzióval? Képesek-e úgy szigorúbban kezelni a migrációt, hogy az a választói tömegek számára is meggyőző legyen, és ezután ne az AfD, Le Pen és a többi szélsőjobboldali vezér pártjai szerezzék meg a választói szavazatok többségét?
Tudnak-e tenni a segélyekkel való visszaélések, az iszlamista akciók ellen, beleértve például a „Folyótól a tengerig”, valójában népirtásra felszólító mozgalmi induló nyilvános, tüntető éneklését? Tudják-e kezelni a társadalomba nem beilleszkedő bevándorlók bűncselekményeit, mégpedig úgy, hogy ezt a szélsőjobboldali, fasisztoid pártokra szavazók is annak fogják fel, ami? Képesek-e arra, hogy a választók jelentős részét befolyásolni tudó fasisztoid információáradat célba jutását határozottabb eszközökkel korlátozzák? Képesek-e még arra is, hogy a környezetvédelmi intézkedéseket közelebb vigyék a választók ama részéhez, akiket a tudományellenes hamis hírek befolyásolnak? A humanizmusra meg a tudományra való hivatkozás rájuk hatástalan ugyanis.
Ha igen, akkor az euroatlanti demokráciák egy része – a Mag-Európa – esetleg túléli a következő évtizedeket. Ha nem, akkor előbb-utóbb a szélsőjobboldali erők veszik át a hatalmat. Uralmuk zűrzavart és katasztrófákat fog okozni, és ezáltal előbb-utóbb iszonyatos tanulságokat eredményez. Igaz, a társadalmak a legjelentősebb átalakulásra csak katasztrófákon keresztül képesek.
Ma még nem dőlt el, hogy az emberszabású euroatlanti demokráciának egy időre vége van-e, vagy át tud alakulni olyanná, mely képes immunizálni az átalakult formában támadó szörny eszméket és erőket. A demokratikus politikai erők képviselői minden jel szerint még nem fogják föl, hogy a torkukon a kés.